Zene

Én azt mondom, ennyi belefér.

A fesztivál hörgésig turbózott utolsó hetét két opera keretezte, noha voltaképpen mindkettő leveti magáról ezt a megjelölést.

Nagy gondolat: eltáncolni, megénekelni Erdélyt.

Mivel a színház általában és konkrétan is a szerepjátszásról szól - mint az élet, ugye -, különös kihívást tartogat minden olyan darab, amely ezt a szólást mintegy a négyzetre emeli azáltal, hogy maga is a szerepjátszásról szól.

Úgy tûnik, elméleti a kérdés: létezik-e jó Jago, ha nem jó Othello, avagy máshonnan nézve: tragikus-e a gyilkosság és az öngyilkosság, ha nem "méretarányosak" az alakítások? A kérdés csak látszólag elméleti, hiszen kizárólag a gyakorlatban tehetõ föl, azaz csakis az elõadással kapcsolatban. Ettõl persze még korántsem könnyû a felelet.

Kövess! - szólítja fel nézõjét Braun András, s az izgatottan villódzó képeket látva hallgassunk is a szóra: kövessük, mint a reptéri felvezetõ autócskát a hatalmas, mégis kecses gépmadár. Na jó, nem azt és nem úgy, de vegyük magunkra az utasítás kiterjesztett érvényét, s hatoljunk elõre Braunnal, a magunk módján.

E heti rajongásunk tárgya Wes Anderson. A Tenenbaum, a háziátok rendezõjérõl van szó, a szomorú bohócok nagy barátjáról, aki állandó társulata élén sajátos világfájdalom-cirkuszával szórakoztatja hálás közönségét. Anderson régóta pedzegeti, hogy minden, ami jó volt, valahol a játszótér és az elsõ magömlés között veszett el félúton, most azonban kerek perec ki is mondja a Douglas Adamst is megcáfoló megoldást: 11 és fél.

A hányatott sorsú operát mára az elvitathatatlan remekmûvek közé sorolja a közmegegyezés. Túlélte Sztálin generalisszimusz masszív ellenszenvét, no meg a zenei formalizmus szégyenpadján való hosszas ücsörgést, s immár jó ideje a nemzetközi repertoár szerves részének számít, akárcsak Bartók Kékszakállúja vagy Berg Luluja. Kizárólag a hazai operaélet lassan oldódó ókonzervativizmusa magyarázhatja, hogy Sosztakovics mûvének friss budapesti színrevitele sokak számára mégis merész újításnak, vakmerõ mûvészi tettnek, kockázatos mûsorpolitikai lépésnek tetszik.

Vlado Dzihant és Mario Kamient nem kell bemutatni a t. olvasó- és zenehallgató közönségnek: számtalanszor jártak már nálunk (megfordultak itt zenekarukkal és dj-ként is), jól ismertek eddigi munkáik is: például két sorlemezük (Freaks & Icons, Gran Riserva), élõ koncertlemezük (Live In Vienna - többek között dj Mango közremûködésével!) meg a nekik készített remixekbõl összeállított Refreaked.

Budapesti Tavaszi Fesztivál az Amadinda Ütõegyüttes zsúfolt programmal lépett fel. A zsúfoltság szó szerint is értendõ, a megszámlálhatatlanul sok hangszert hadrendbe állító koncert mûsorszámai között serény lakberendezõk hoztak létre újabb és újabb, de egyformán kaotikusnak tûnõ szobabelsõket.

Vajon (régi totómeccsek emlékén túl) mi jut a T. Olvasó eszébe, ha meghallja a következõ névsort: Ajka, Dunaújváros, Kazincbarcika, Komló, Oroszlány, Ózd, Salgótarján, Százhalombatta, Tatabánya, Tiszaújváros, Várpalota? Mert Germuska Pál fiatal történésznek nagyon is sok: leginkább a fenti halmazelemekkel definiált úgynevezett szocialista várostörténete - úgy is, mint ideológiai konstrukcióé, s úgy is, mint vérrel-verejtékkel összegányolt, gyakorta nehezen lakható emberi élettéré.

Erõs, atmoszférateremtõ effektekkel kezdõdik az elõadás: a zsúfolt, semmibe nyíló ajtókkal és egyéb kacatokkal teli színpad fölött a "Bank" felirat úszik-lebeg, mintegy bejelezve a legfõbb tárgyat, a pénzt, illetve annak hiányát. A képi rendetlenséget akusztikus foszlányhalmaz kíséri: Karády-dalok, a legendás magyar-angol focimeccs, még Kádár hangja is, ha jól hallottam; és talán ezen a ponton tûnt föl a piros nyakkendõs kis úttörõ a színen egy pillanatra... Szóval jó alaposan magyaráznom kellett máris a kiskorúnak, mi micsoda. Hogy mi miért, azt ekkor még nem tudtam.

Farkas István a huszadik századi magyar képzõmûvészet egyik legjelentõsebb, meghatározó érvényû életmûvét hagyta hátra, amikor 1944 júniusának végén, ötvenhét évesen - ahelyett, hogy a bujkálást választotta volna, amire lehetõsége volt - hagyta, hogy Auschwitzba deportálják. Sorsa, mint a nagyregények hõseié mindig is, egyszerre tipikus és egyedi, mûvei egyetemesek, munkáinak, életmûvének el- és befogadása viszont speciálisan közép-európai, vagyis - hagyjuk az eufemizmust - jellemzõen magyar.

John Travolta és Uma Thurman újra táncol! Vajon mi a fenének? Mert az olyan jól mutatott a Ponyvaregényben, kinek árt meg egy efféle visszakacsintás? Szerintem nekik, de a nézõ se ússza meg. Mert az a tánc már akkor is egy visszakacsintás volt, a vezérciki Szombat esti lázra meg a Pomádéra. Nagyon kevés vicce van ennek a bolygónak, amin a második elmondáskor is lehet nevetni... Volt az a villázós mozdulata a kiérdemesült rongylábhercegnek, amikor tenyerét kifelé fordítva, "v"-t formázó virsliujját elhúzta a szeme elõtt, évekig láttuk még utánjátszó bohócoktól... Most bajban lehetnek a bohócok: mit kellene majmolni e mai kûrbõl? Semmit.