Zene

A kiváló magyar zenetudósnak, Bartha Dénesnek, amikor 1960-ban Bach-monográfiáját írta, majdnem ugyanannyi dokumentum állt a rendelkezésére, mint Christoph Wolffnak negyven évvel késõbb. Pontosan tudta, hogy Bach utolsó éveiben mennyit keresett, ahogy azt is, hogy Bach hangszerekkel is kereskedett, mégis arra a következtetésre jutott, szemben Wolff-fal, hogy Bach koldusszegény volt.

Társadalomrajz, melodráma, kosztümös történelmi s nem utolsósorban tézisdráma, ez mind (vagy mindbõl valamennyi). A zsáner hozzávetõleges belövésénél fontosabb azonban, hogy ez egy felnõttfilm, felnõtt nézõkhöz szól felnõtthangvételben, ami kiveszõben van a moziból.

lemez Csajkovszkij: IV. szimfónia, Romeo és Júlia nyitány Új CD-jén Fischer Iván a Fesztiválzenekar élén csontra nyúzott műveket tűzött műsorra.

Tegnap este óta R.E.M.-sorok kavarognak a fejemben, dalszövegfoszlányok, innen-onnan. That's me in the corner, that's me in the spotlight. That's sugarcane, that tasted good, that's cinnamon, that's Hollywood. I'm pushing an elephant up the stairs. Hey, what's the big deal, I'm an animal. Leaving New York never easy, I saw the light fading out. This one goes out to the one I love, this one goes out to the one I left behind. Everybody hurts, everybody hurts, sometimes. I'm sorry, so sorry. Andy, are you goofing on Elvis? Hey, baby, are you having fun?

A már-már áttekinthetetlen kortárs elektronikus zenei színtér bõséggel ontja a maradandó alkotásokat, de Tim Hecker Mirages és Brian Lustmord Carbon/Core címû albuma igazán kitüntetõ figyelmet érdemel. Mindkét esetben többrõl beszélhetünk magával ragadó zenénél: Hecker és Lustmord egészen különös világot épített fel.

A fény rendben, beállítva az expozíciós idõ, az objektív egy állványra helyezett burkolólapra, csempére szegezõdik, és katt, már kész is a fotó, nyilván valami selymes-színes brosúrába lesz. A majsztró kilép a gép mögül, s felrakja a következõ modellt. Egy tök ugyanakkora, tök ugyanolyan színû (a leghétköznapibb fehér) csempét. Ugyanaz a mûgond, ugyanaz a kimért tempó. Mahmut még megismétli néhányszor a minuciózus mûveletet, s mi már mindent tudunk, igaz, ekkor tán nem gyanakszunk rá. Persze, Michelangelo, széklábesztergálás közben - a belenyugváson túli meleg biztonságban...

Lilly Wust, alias Aimée 28 éves hétköznapi német nõ. Négy gyermekkel és egy náci férjjel. Gondos szüleinek köszönhetõen eltemet-te leszbikusságát, férjhez ment, számtalan szeretõt tartott, de soha nem szerette a férfiakat. Felice Schragenheim, azaz Jaguár élénk, húszéves, leszbikus zsidó lány. Hamis papírok segítségével próbálja túlélni a náci Berlint.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy milliomoscsemete, úgy hívták, hogy John Fitzgerald Kennedy. Apja politikai pályára kényszerítette, s több millió dollár felhasználásával elõbb képviselõvé, majd szenátorrá választatta. Egy jól fizetett szakértõi csapat összegyûjtött neki egy könyvre való információt, neki csak le kellett diktálnia, mégis Pulitzer-díjat kapott érte.

Eget rengetõ siker volt. A szereplõk valamennyien pazarul játszottak, táncoltak, énekeltek, a zenekar remek formában muzsikált, a közönség pedig az elõadás végén tombolva ünnepelte a szemmel láthatóan fáradt, ám boldog mûvészeket.

Hát igen, valamit elveszítettünk, gondolom, amikor belépek az indiai elefántcsorda etetésére méretezett foyer-ba. Vége a zeneakadémiai korszaknak, itt most nem fogunk randevúkat megbeszélni barátunkkal, kedvesünkkel, jó ismerõseinkkel, vége a tislizõs cigizéseknek - lehet itt egyáltalán dohányozni? A hely minden, csak nem intim, és vajon az lesz-e valaha is? A kérdés nem szónoki, az idõ majd választ ad rá. Egyelõre, mint oly sokan mások, magam is kissé tanácstalanul kóválygok az emeletek, pontosabban szintek között.

A ColorStar elismerten az egyik legjobb, legütõsebb koncertzenekar, amely feszes produkciójával bármikor képes megmozgatni közönségét. Kevéssé ismert és magától értetõdõ, milyen jó lemezeket bírnak készíteni: fõleg azért, mivel erre a magyar zenekiadás jól ismert állapota miatt amúgy sincs sok lehetõségük - legutóbbi, érdemdús Via La Musica címû zeneanyaguk például még 2001-ben jelent meg.

Ha kedve szottyan az embernek Olaszország világzenei feltérképezésére, a fõhadiszállást Nápolyban célszerû berendeznie. Olyan kiváló ismerõsök segíthetnek ott a tájékozódásban, mint a Spaccanapoli, a Nuova Compagnia di Canto Popolare vagy Daniele Sepe, de különben is: ott, a csizma alja felé a legélénkebb a népzenei hagyomány a környékbeli szentek vagy éppen a bõséges termésért adózó ünnepek rítusaival, melyekben a mai napig együtt ropja keresztény és pogány.

film Kaptár 2.: Apokalipszis Hiába jelenik meg szupernõként az álomszép Milla Jovovich, a Resident Evil (RE) számítógépes játék moziváltozatának elsõ része (Kaptár), ez a föld alatti, szupertitkos laboratóriumban játszódó zombiparódia még annál is szánalmasabb volt, mint amikor csak kibicelhetünk a játékteremben. Persze a film végén, miután lezárták a "kaptárt" a hörgõ-morgó élõhalott sereggel, hõsnõnket pedig a hozzá tartozó jóképû pasassal elszállítmányozták, biztosak lehettünk a folytatásban. A RE 2-ben a laboratórium gazdája, a Védernyõ nevû gátlástalan "kereskedelmi világcég" úgy dönt, nem heverhet parlagon - pontosabban parlag alatt - egy ilyen fantasztikus objektum, aljas biológiai kísérletek nélkül mit sem ér az élet.

Vaskos kötetet tarthat kezében az olvasó, elvégre Churchill történeti összefoglalója még ebben a formában is majd ezeroldalas. Hát ha még azt is tudjuk, hogy ez "csupán" az eredetileg az ötvenes évek végén négy kötetben megjelent (bizonyos részeiben viszont még 1939-ben, Churchill nagy történelmi belépõje elõtt íródott) mû kevesebb mint kétharmadát tartalmazza, ámulatunk egyre nõ.