Zene

Fodor Géza emlékének Az európai kultúra megszokott jelensége, hogy kultúrhéroszokat teremt. Talán ama hiányérzettől indíttatva, ami a totális szekularizáció idején elfogja az istentől elhagyott világ lakóit. Ha nem lennének kultúrhéroszok, fel kellene őket találni. Mindez nagyjából a romantika korszakára tehető. Németországban Goethe, nagyobb mértékben Beethoven (később Hölderlin) említhető, Angliában talán Byron, az oroszoknál Puskin (némileg Dosztojevszkij és Tolsztoj), a franciáknál Balzac, a sátános Baudelaire, később az elhallgató Rimbaud.

Színszimbolika és férfihátsók, letisztult jelzések és szenvedelmes koszcsinálás – külföldi rendezései alapján már jóval a bemutató előtt ilyennek sejthettük a Budapestre invitált Stefano Poda készülő Otellóját, s mint az előzetes ítéletek tekintélyes hányadát, úgy ezeket a vélelmeket is beigazolták a tények.

Az úgynevezett komolyzenében – ne firtassuk, hogy mióta – a népszerűség kelt némi gyanakvást. Arvo Pärt zenéje népszerű.

Hogyan lehet az összes Mahler-szimfónia összes hangját, szólamát, tempóját memorizálni a kotta nélküli vezényléshez? Hogyan lehet fejben tartani hosszú és bonyolult szólóművek minden részletét? Énekest, hangszeres szólistát és karmestert kérdeztünk a mérhetetlen mennyiségű zenei információ elraktározásának és előhívásának titkairól.

Zenetörténész, rádiós, kritikus, tanár, zongorajavító és -hangoló – és ezek csak a foglalkozásai; az érdeklődése még szélesebb. A sokoldalúság, reméljük, nem kihaló polgári erény.