Koncert -

Machine Head

  • Kovács Bálint
  • 2015. október 24.

Zene

Három éve, a Machine Head legutóbbi magyar koncertje után ezeken a hasábokon az évtized egyik legnagyobb élményéről írtunk, és ez továbbra is helyt­álló, azzal a kiegészítéssel, hogy a huszonegy éves amerikai zenekar első önálló magyar nagykoncertjének is helyet kell szorítani a listán. A Machine Head most is, még mindig nagyon egyben van: nemcsak zeneileg vannak a csúcson – bár az új lemeznél már nagyon rezeg a léc, innen már csak egy mozdulat végleg belefeledkezni az öntetszelgésbe –, de a koncertjeiket is olyan ­elánnal és szakmai tudással csinálják végig, hogy ennek a gigantikus hosszúságú, előzenekar nélküli, huszonkét számos, bő két és fél órás mutatványnak sem volt egyetlen perce sem, amibe bele lehetett volna kötni. Még a hangzás is tökéletes volt, annyira, hogy egy-egy mestermű közben, mint mondjuk a Halo, az embernek ritmusra rezonált a teste, Dave McClain tűpontos dobtémáitól meg még a hazaúton is dübörgött a rekeszizom. A zsigeri hatás, a majdnem teljes best of-program – a The More Things Change-ről hiányzott csak még pár dal, a nu metalos időszak legjobb, élőben ­hatalmasat csattanó számai mellől ­pedig kilógott a menthetetlen
Crashing Around You –, a fáradhatatlanul pontos és magukat láthatóan remekül érző zenészek, a mesterien, szinte színházi hatásmechanizmussal használt fénytechnika mellett a mindent átható lelkesedés volt az, ami miatt nemegyszer szó szerint hipnotikus hatása volt a zenének. Robb Flynn olyan szavakkal, olyan stílusban kommunikál a közönséggel, hogy tényleg elhisszük: egy mondata sem kamu, amikor Budapestet, Téglás Zolit vagy a közönséget dicséri. Így aztán, ahogyan például az akusztikus felvezetés után elkezdték felépíteni a This Is the End verzéit, vagy ahogy az új lemez amúgy nem is különösebben erős dala, az In Comes the Flood kibontakozott, és még tucatnyi hasonló pillanatra most kivételesen tényleg nem túlzás a lélegzetelállító szót használni.

Barba Negra Track, szeptember 18.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.