HANGADÓ klasszikus zenei melléklet - Interjú

„Inkább a népszerűsítő fajtához tartozom”

Mácsai János

  • Rácz Judit
  • 2015.11.01 12:09

Zene

Zenetörténész, rádiós, kritikus, tanár, zongorajavító és -hangoló – és ezek csak a foglalkozásai; az érdeklődése még szélesebb. A sokoldalúság, reméljük, nem kihaló polgári erény.

Magyar Narancs: Mi a zenetörténész feladata? Ön mit tanult, és hogyan változott a szakma?

Mácsai János: A feladatok spektruma a gyakorlatiasabb munkáktól – műsorok vezetése, ismertetések, lemez-kísérőfüzetek írása, kották kiadása vagy éppen tanítás – az elméletie­kig terjed, amikor a zenetörténész kutat a könyvtárban, levéltárban, és azután cikkeket, könyveket ír. Én inkább a népszerűsítő fajtához tartozom – a könyvtárazáshoz kedvem lenne ugyan, csak időm és talán türelmem nincs, túl sok minden egyéb érdekel. A tudományos munka helyét a hangszerészet vette át az életemben. Azt tanultam és billentyűsökre specializálódtam, és csak azután végeztem el a zenetudományi szakot a Zeneakadémián. Aztán még egy évig Hollandiában tanultam hangszer-restaurálást és régihangszer-történetet. A zenetörténész-szakma helyzete akkor stabilabb volt. Ma specializáltabbak lettek a szakemberek. Minket a diplomázáskor már általában állással vártak valahol, de a rendszerváltás után, mint mindenütt, itt is el kellett kezdeni önmenedzselni: pályázni, adminisztrálni, kapcsolatokat építeni. A kutató- és tudós­élet ma Magyarországon általában azt jelenti, hogy vagy valaki másnak el kell tartania az embert, vagy magának kell sokfelé szakadnia. Ezért itthon ma kevesebb elméleti munka születik, mint amennyit a szakemberek meg tudnának írni, mert a tehetségek gyakran szétforgácsolódnak, és persze sokan külföldre mennek. Nekünk világszerte elismert, nagyszerű tanáraink voltak – ami paradox módon többeket egyben gátolt is, mert mindenki hozzájuk mérte magát.

MN: Amit Fischer Iván a muzsikusokra is kiterjesztett, mondván, hogy aki csak itthon játszik, az a sírig a tanárainak akar megfelelni ebben a kicsi, bezárkózott országban.

MJ: Igen, ez évtizedes küzdelem volt, hogy ha én a Müpában a Mátépassióról beszélek, akkor ne Kroó Györgynek feleljek.

MN: Ön kritikus is.

MJ: Mostanában főleg a rádióban mondok kritikát. Ez is megváltozott – szinte nincs már előre megírt rádiós kritika. Kár, mert azok sokkal igényesebbek lehettek, mint egy társalgás-szerű beszélgetés. De én nem tartom magam a szó klasszikus értelmében kritikusnak, mert az azzal jár, hogy lehetőleg minden koncertre elmegy az ember, továbbá megszakítja a személyes kapcsolatot a zenészekkel. Kroó György így tett, de Koltai Tamás is ennek a kritikusfajtának volt az egyik utolsó mohikánja – tökéletesen tájékozott volt, külföldre járt, előadókkal azonban nemigen barátkozott. Azokkal a hazai művészekkel, akikről a legtöbbször írni kellene, nem írhatok, etikai okból, mert munkakapcsolatban állok velük a zongorák révén. Néha mégis vannak kivételes pillanatok, amikor feltétlenül szólni kell valamiért róluk is, főleg, ha más nem teszi meg, de ezek beszámolók, nem kritikák. Kocsis Zoltán egyszer úgy mutatott be valakinek, hogy ez az a kritikus, aki mindenkiről csak jót ír. Ez persze túlzás. Akkor írom meg az elmarasztaló véleményemet, ha disznóságot tapasztalok, például készületlenséget, vagy ha valaki hakniból lenyom valamit, és minőségként adja el. Felelősség a kritika, bármit is mondanak róla. És aki tagadja, az is olvassa a kritikákat. Emellett a kritikus – jó esetben megalapozott – egyéni véleménye ma is kihat karrierekre, főleg külföldön. Egyébként régi tapasztalat, hogy sokkal gyakrabban reagálnak arra, ha rosszat írok. Sajnos manapság a kritikákat közlő szerkesztők számára nem annyira a tartalom számít, hanem a hatás, a bonmot, a poénok. A legrosszabb, ha a kritikus motivá­ciója a saját narcizmusa. Olyan is van, aki úgy fog hozzá a kritikaíráshoz, hogy keres egy fonalat hozzá, miről beszéljen. Pedig nincs fonál. Nem szabad koncepcióval beülni egy előadásra. Aki így tesz, az meg akarja úszni a feladatot. A feladat pedig abban áll, hogy szavakba öntsük azt, de tényleg azt, ami ott történt, hogy milyen volt a darab, vagy az előadó hogyan viszonyult a vélhető szerzői szándékhoz, illetve megfelelt-e az előadó önmagának.

MN: Van még ereje a kritikának, és következésképp hatalma a kritikusnak?

MJ: Van. Nálunk kevesebb, de a kritikus helyenként élet-halál ura. Az angolszász zenei világban például mostanában, Harold C. Schonberg halála után, a sikerkönyveiről nálunk is ismert Norman Lebrecht a megmondóember. Ami a képzőművészeti kritikát illeti, tudok olyan országról, ahol szabott (nagyon magas) ára van a dicsérő kritikának, és ha az megjelenik, akkor a művész befut. Nálunk szerencsére nincs így, de azért itt is vannak a barátok és befolyások.

MN: Ön régóta rádiós is, és ezalatt a rádiózás is megváltozott – a gyakorlat, a tartalom, a hallgatóság és hallgatottság. Mit tudunk erről mondani, a siránkozáson kívül? Mi lehet ma a rádió feladata, és hogyan teljesítse azt? Általában véve, nem csak a mai magyar valóságban.

MJ: Pedig a mai magyar valóság ez ügyben még nem romlott el teljesen; a kulturális rádiózásban még vannak szöveges műsorok. De úgy gondolom, a rádió vezetése egy rosszul értelmezett igénynek akar megfelelni, és elmegy az esztrádosodás irányába. Sajnos ez a nemzetközi trend. Például a délelőtti és délutáni sokórás, rövid kommentes műsorokban már csak egy, legfeljebb két tételt lehet lejátszani egy műből, mert ennél több állítólag unalmas… Ez elmebaj! Én akkor hagytam abba az ilyen műsorok vezetését, amikor egy kollégától egyszer azt hallottam, hogy „kedves hallgatóink, ma gyönyörű idő van, Mozart is gyönyörű műveket írt” – és bemondta a Köchel-számot. Ide nem akartam eljutni.

MN: Mindig meg akartam kérdezni a szerkesztőktől, hogyan állítják össze ezeket a műsorokat, miért következik például egy barokk csembalótétel után egy orosz kórusmű stb. Mi itt a koncepció?

MJ: Semmi, mert nem is ők állítják össze, hanem a Selector nevű számítógépes program… meg lehet adni neki szempontokat, de a legfőbb elv, hogy reklámtól reklámig vagy hírektől hírekig ennyi időnk van, töltse ki. Nálunk azért még mindig igyekeznek a szerkesztők valamiféle rendet teremteni. Amikor még én is csináltam ezt a műsort, annyit sikerült elérnem, hogy egy félórás blokkon belül maradjunk nagyjából egy stílusnál. De ezt ma már alig hallom, sajnos. A mai szemlélet az, hogy a komolyzenei rádió feladata háttérzene-, zajkulissza-szolgáltatás, pedig erre ott van a Klasszik rádió és az internetes csatornák tömege. A rádiózás kis túlzással mára az autózás idejére szorult vissza, vagy amikor nem vagy a számítógéppel egy szobában, és a konyhai készüléken a Bartók szól. A tendencia a zenepapiztatás, de én a mainál kevesebb teret engednék ennek a Bartókon.

MN: Ha ön mondhatná meg, milyen legyen a kulturális rádió, milyen lenne az? Vagy dobjuk a lovak közé a gyeplőt, mondván: Fiúk, ott az internet, hallgassatok, amit akartok!

MJ: Nem, mert az interneten végtelen a kínálat. Persze mindenki hallgassa azt, amire kedve van, de a rádió épp abban nyújthat mást, mint az internet, hogy szerkesztett. A netes zenekínálatra hagyatkozni olyan, mintha rá­engednénk valakit az óceánra térkép nélkül. Nagyszerűen hajókázhat, de soha nem találja meg az Azori-szigeteket, vagy a Galápagost, talán még Amerikát sem. Ezen az adón, amit tényleg az egész országban lehet hallani, az erdő közepén is, mást kellene csinálni – mondjuk, leadni egy Mozart-szonátát egyben, mert a hallgatóság így kapja meg a komplett élményt. Oldanám a merev sávstruktúrát is, például minden este 10-kor jazz, 11-kor kortárs zene – nem eszerint van kedve az embernek zenét hallgatni. Szerencsére van még koncert- és operaközvetítés, de többet adnék ebből. Engem azok a műsorok érdekelnek leginkább, amikor valamibe kicsit mélyebben beleásunk, például a kitűnő Zenebeszéd, ismertetések, portrék. Vagy amit magam is csinálok, a hangfelvételek elemzése és az évtizedek óta futó Egy zenemű – több előadás, ahol ugyanazt a darabot különböző előadókkal hallgatjuk meg és kommentáljuk. És sokkal jobban fordulnék kifelé, mert a tájékozottság nagyon alacsony, pedig ma már nincsenek határok, csak a fejekben. Elvétve van arról szó, hogy mi történik a világban. De mindehhez nem kellene néhány évenként megfelezni a Bartók rádió munkatársi létszámát, mert akkor persze, hogy ismétlések és konzervek vannak a rádióban. A közmédia költségvetéséhez és a Bartók országos hallgathatóságához viszonyítva lenne erre pénz bőven.

MN: Változásokról szólva, egy másik: a világban egyre több a távol-keleti, elsősorban kínai, koreai és japán zenész. Eleinte azt mondtuk róluk, hogy technikailag kiválóak, de nem értik a nyugati, azaz a domináns klasszikus zenét. Ez is megváltozott. Elég csak a legpatinásabb európai és amerikai zenekarokra nézni, és összevetni, mondjuk, 50 évvel ezelőtti képekkel: a sok kopasz úr helyett rengeteg a fiatal, rengeteg a nő és sok a keleti. De a szólisták között is nagy a változás.

MJ: Nagyon örülök annak, hogy színesedik a világ. Nem idegenkedni kellene attól, hogy kiszínesítsük a magyar valóságot, hanem éppen hogy támogatni, mert javunkra válik, még akkor is, ha nem mindig könnyű. Amelyik kultúra megpróbál bezárkózni, annak menthetetlenül vége. A távol-keleti kultúrák nemhogy bezárkóztak volna, hanem kinyitottak mások felé. A kínai gyerekek Czerny-etűdöket gyakorolnak. Sokmilliónyian. És az európai zenének nemcsak a megtanulása, hanem a megértése is megtörténik egy-két generáció alatt – látjuk, ez a generáció Keleten mára fölnőtt. Az európaiak közül viszont sokan elkényelmesedtek, és a fölényüket próbálják őrizni. Nem fog menni.

MN: Ha jól tudom, ön nem ellensége a technológiának – vagyis nem fogad gyanakodva, netán visszautasítva minden újítást, még ha az radikálisan meg is változtat egy sokáig változatlan foglalkozást, iparágat, kommunikációs szokást. Van, aki alábukik és kibekkeli, azaz megvárja, amíg „visszajön” valami túl gyorsan elfelejtett gyakorlat. Hol áll ebben?

MJ: Semmi nem jön vissza úgy, ahogy volt, az alámerülés és kibekkelés értelmetlen élet­stratégia. Itt a másik szakmám példáját tudnám felhozni. Időm felében billentyűs hangszerek, zongorák javításával, restaurálásával foglalkozom. A kereskedők ma már többségében digitális hangszert adnak el. Még egy-két éve mindenki utálta, mondván, ez nem hangszer, hanem egy gyáripari kütyü. Technikai és matematikai akadálya van, hogy olyat lehessen előállítani, ami igazán élvezhető szinten helyettesítheti a hagyományos zongorát, mert irreális számítástechnikai kapacitás kellene hozzá. Mégis, vannak a digitális szerkentyűknek előnyei, nem kell hangolni, éjszaka is lehet használni, nem szárad szét a fűtéstől stb. Ezt tudomásul kell venni, és jobb alkalmazkodni hozzá. Olyasmi ez, mint a bakelitlemez története, vagy a digitális fényképezés. Mindig lesz néhány megszállott vagy profi, aki zselatinos üveglemezt vagy régi zongorát használ, de sopánkodni, elzárkózni a változástól nem érdemes.

MN: Ön tanít is. Ebből mik a tanulságai?

MJ: A zeneoktatásra most épp kormányzati szinten is oda akarnak figyelni. Ez nagyon jó. De vannak súlyos kérdések, és erről széles körben kellene vitát folytatni, mégpedig újfajta szemlélettel. Egyik meglepő tapasztalatom, hogy annak van a legnagyobb hatása a fiatalokra, amikor a zenetörténet tanításában a legvadabb kortárs művektől indulunk el. Ligeti szinte már elavultnak hangzik. Kipróbáltam, hogy a négy félév zenetörténetből az első teljes egészében mai, kortárs zenéből állt. Darabokat mutogattam, megpróbáltam elmagyarázni, mi van a mögöttük, és ettől mindjárt érdekessé vált Brahms is. Különös, hogy mennyire működik mindez, igencsak megfontolásra ajánlanám. Miként azt is – szintén tapasztalatom –, hogy a ritmusvilág nagyon egyszerű, „musica mundana”-szerű használatát be lehet engedni az oktatásba; bátran doboljunk a padon, a hasunkon, a szánkon! Improvizálni, és improvi­zálni hagyni! Nem kell hozzá hangszertudás, mégis zene jön létre, ritmusok alakulnak ki, összjátékok születnek, lényegében kamarazenélés, ami nagy élményt ad a résztvevőknek. Azután a középiskolában el kellene engedni az éneklésre kötelezést, de még a népdalcentrikusságot is, és sokat kellene „gépzenét” hallgatni. Kodályék kissé elítélőleg így hívták a hangfelvételt, de ma teljesen más minőségben lehet mindehhez hozzáférni, és úgysem csinálnak mást a gyerekek, mint egész nap „füleseznek”. Tehát itt is nyitni kellene. A hatékony oktatáshoz nem kell semmit fölfedezni, csak elfogulatlanul használni kell az eddigieket, például egy olyan remek ötletgyűjteményt, mint Sáry László Kreatív zenei gyakorlatok című könyve. Vagy a világzenéről szólván megmutatni az eredeti népdalt, népzenét – ami a mai gyereknek már egyáltalán nem zenei anyanyelve –, attól kezdve már nem a feldolgozást akarja hallani, mert az eredeti annyival erősebb. Vagy bátran mutatni filmzenét, ahol a szerelmi jelenetekben máig mindig ott bujkál a Trisztán-akkord, hogy csak egyetlen példát mondjak. Ehhez azonban jól képzett tanárok kellenek. Nem kellene kirúgni a nyugdíjkorhatár elérésekor Ungár Istvánt, aki generációkat nevelt hallatlan sikerrel, lényegében a tanterv ellenében, hanem éppen hogy fel kellene kérni, hogy adja át, amit tud. De említhetném a különórán zenét tanulók gyötrelmét, a szolfézst, amit persze szigorúan tilos lenne elválasztani a hangszertanulástól. Negyven éve azt hallom, hogy aki abbahagyta a hangszert, az a szolfézs miatt tette, mert unalmas órákon tanulta. Ez olyan, mintha egy nyelvet tanulnál heti x órában, és péntek délután volna a külön nyelvtanóra. Ha tényleg lesz énekóraszám-emelés, minden az oktatás minőségén múlik. Ha csak a magas óraszám a cél, azok ürügyórák lesznek, unni fogja mindenki és elmenekül.

Neked ajánljuk

Riviéra–Erzsébetváros motortúra

  • Támogatott tartalom

Lengyel Gábor hosszú évtizedeken át dolgozott az orvosiműszer-kereskedelemben, és kizárólag olvasóként tekintett az irodalomra. A helyzet azután változott meg, hogy elhagyni kényszerült vállalkozását, s az ezzel járó traumát úgy dolgozta fel, hogy írni kezdett – terápiás céllal.

Lezárt műhely, levert lakat

Miközben nagyszabású kiállítással emlékeztek meg a Ludwig Múzeumban a magyar film születésének 120. évfordulójáról, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalomban ugyancsak a magyar film a főszereplő, konkrétan a rendszerváltás utáni idők talán legizgalmasabb hazai filmes műhelye, az Inforg Stúdió.

A balfácán napja

Nem vennénk rá mérget, hogy a Netflix gyártásában készült friss svéd történelmi krimisorozat készítői valóban Harold Ramis 1993-as klasszikusából, az Idétlen időkigből vették a dramaturgiai inspirációt, de A valószínűtlen gyilkost nézve könnyen érezhetjük úgy, hogy Stig Engström is belekeveredett egy Phil Connorséhoz hasonló időhurokba. 

Dzsúdló és a magány

  • Puskás Panni

Dzsúdló nem azonos Jude Law-val, hanem egy magyar zenész, akinek leghíresebb száma a Lej. Ilyen és ehhez hasonló titkokat tudhatunk meg e „Z generációs pandémia paradigmából”, de csak akkor, ha valaki olyan szerencsés, mint én, és egy Z generációs digitális bennszülöttel nézheti végig a darabot. A tizenhat éves húgom árulta el azt is, miért nevet a főleg fiatalokból álló közönség azon, hogy az egyik szereplő annyira depis, hogy a frufruját is majdnem levágta.

Politikai inszeminátor

Egy ország találgatja éppen, hogy mi a fenét is akar ez az egész jelenteni. Hogy Gattyán György, aki a LiveJasmin nevű site-ján keresztül élő webkamerás pornóval begyűjtött nagyjából 300 milliárd forintot, most minden előzmény nélkül miniszterelnök-jelöltként bukkant fel a honi média megfelelő bugyraiban. 

Apácától nyalókáig

Az elsősorban tematikus kiállításokat bemutató, programjaival a tradíciót és a történelmi eseményeket szokatlan fénytörésben vizsgáló 2B Galéria 19 alkotót felvonultató csoportos kiállítása most a kakast állítja a középpontba.

Itt mindenki figyel

A szerző specialitása, hogy olyan zárt világokról fest részletes képet, amely a legtöbb ember számára még szeleteiben sem megközelíthető: ilyen volt a magyar szervezett bűnözés 1970-es évektől zajló történetére koncentráló Maffiózók mackónadrágban, majd a kokain magyarországi szerepét az 1920-as évektől napjainkig végigkövető Magyar kóla is.