Hosszú bevezetés, rövid zenetörténeti tanfolyam előzte meg az est fő produkcióját. A négy fővel felvonuló Qaartsiluni cikcakkban haladva, 1909-től 1999-ig kalauzolta a hallgatóságot. A kezdőpont – nem a koncerté, a kurzusé – Schönberg op. 11-es Három zongoradarabja volt, a komponista első atonális műve; rejtelmeit finom kézzel világította át Borbély László. Izgalmas kaland volt Elliott Carter GRA című, 1993-as dialógusa egyetlen klarinétra, Rozmán Lajos felszabadult, spontán előadásában. A jelent Kondor Ádám Schattenwelt, Schlachtfeld című dialógjai képviselték, klarinét-hegedű összeállításban (Rozmán és Varga Oskar, Újvidék–Bp.).
Mindez tehát a nagy attrakciót vezette fel. „70 éve halt meg Bartók Béla” volt a hangverseny címe, s a beavatatlan is kitalálta, szándékosan tartogatják Bartókot a végére. (A cím egy kedvező fordulatot is előre jelez: januártól már semmilyen kontár hozzátartozó nem tilthat le Bartók-előadást, csakis az állami cenzúra fojthatja meg a produkciókat, de hát ezt Bartók és művei rég megszokták.) Örök hála Benny Goodmannek, hogy Szigeti József közvetítésével zongorakíséretes klarinét-hegedű duót kért Bartóktól. Ez a Kontrasztok trió, amely most inkább egy nagyszabású dráma erejével szólalt meg, persze mindenféle teátrális gesztus nélkül. A háromság (Rozmán, Borbély és hegedűn a cseh-szlovák Milan Pala) mintha az életéért játszott volna, ami a megszólaltatás koncentrált intenzitását illeti, mégsem érződött rajtuk semmi erőlködés. Rozmán klarinéthangja a legtermészetesebb módon váltott karaktert, és öblös, testes, karcsú vagy rikoltó kiadásban egyaránt artikulált maradt, sorsokat sűrítve a stilizált táncokba. Pala a táncházból tévedhetett be a hangversenyterembe, rusztikus, ám karcmentes hangon járta, s végig a jelentőségteljes nyitó pizzicatói szellemében; Borbély remekül adta az alapot a háttérben. Megrendelő és barátja irigykedve nézett volna össze.
Magyar Rádió Márványterme, szeptember 15.
