Interjú

„Kicsi lett a világ”

Berecz Mihály zongorista

Zene

Keresett előadó, elsősorban kottahű, mégis lendületes, energikus előadását dicsérik a kritikusok. A fiatal művésszel a hegedűs múltjáról, a feltöltődés szükségességéről és a hazaköltözéséről beszélgettünk.

Magyar Narancs: Ha édesapádra, Berecz Andrásra, illetve rád nézek, óhatatlanul az jut eszembe, hogy az alma messze esett a fájától – ő kinézetre, beszédmódra is egy ízig-vérig táncos-éneklős mesemondó, te meg egy tipikusan urbánus, Nyugaton nevelkedett embernek látszol. Te érzed ezt a különbséget?

Berecz Mihály: Valahol igen, de másrészről nagyon közel érzem a mesterségemet és a személyiségemet is az övéhez. Én is mesemondó vagyok, csak én zenével mondok meséket. Édesapám legjobban a természetben érzi magát, és a természet nekem is nagyon fontos. A kedvenc zeneszerzőim – Bartók, Beethoven – és a műveik is a természethez kötődnek. Azt hiszem, sok szempontból továbbviszem azt, amit édesapám képvisel. Nekünk nem volt tévénk, én és a testvéreim meséken nevelkedtünk, a szüleimnek fontos volt, hogy használjuk a képzelőerőnket. Nem emlékszem olyan időre, amikor ne szólt volna nálunk a zene.

MN: Zongoraművész vagy, de a hegedűvel kezdted. Mit tudsz hasznosítani a hegedűtudásodból a zongorán?

BM: Ha a zongorán leütök egy hangot, azzal már nem tudok sok mindent csinálni, míg a hegedűn végig dolgozni kell a hangon, amíg a vonó rajta van a húron. A hegedülés sokat segített abban, hogy a hangok hosszát jobban megérezzem. Azonkívül a vonó segítségével természetesebb beszédszerűséggel, artikuláltabban tudunk játszani. Tíz évet töltöttem a hegedűvel, ez sokat hozzátett a zongorázásomhoz. A harmadik dolog a zenekari játék – a tíz évből nyolcat töltöttem zenekarban –, ahol teljesen eggyé kell válni a többi zenésszel. Én második hegedű szólamvezető voltam, tehát nem a dallamot, hanem a belső szólamokat játszottam, amiből sokszor többet lehet tanulni.

MN: Tehát ennek a zenekari múltnak köszönhetően érzékeled jobban a zenekart, amikor zongoraversenyt játszol?

BM: Feltétlenül. De az eleve tévhit, hogy a zenekar „lekíséri” a szólistát. Néha ugyan a szólóhangszeres vezet, de a zongoraversenyeket egyenrangúan írták zongorára és zenekarra. A zongorás kamaraművekben pedig nagyon kell ismerni a többi hangszer szólamát is, ebben is segít a hegedűs múltam.

 
Berecz Mihály zongorista. Fotó: Németh Dániel

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.