Zene

A LuMú második emeletén a látogatót egy bakelitlemezből kivágott betűkből összeálló szöveg fogadja: Communism Never Happened. Ciprian Muresüan nemrégiben a Trafóban is kiállított munkája mintegy előre jelzi a múzeum gyűjteménygyarapítási megfontolásait. Az utóbbi két évben beszerzett (megvásárolt vagy felajánlott) műtárgyak ezek szerint a posztkommunista régió (nagyrészt Magyarországon már bemutatott) művészetére fókuszálnak, ezen belül is a posztkonceptualista tendenciákra, illetve - mint a tárlat megtekintése során kiderül - a konceptualista előzményekre, a hetvenes évek neoavantgárd művészetére. S bár érezhető az igény, hogy a LuMú egyfajta regionális művészeti központként (gyűjteményként) határozza meg magát, a mostani anyag nagy részét mégis magyar művészek jegyzik.

Mi tagadás, az élet majdnem olyan igazságtalan, mint egy rossz kritikus. Mással ugyanis aligha magyarázhatnánk a tényt, hogy a William Christie által vezetett régizenés mintaalakulat második MűPa-beli fellépésén a világraszóló zenekar tüneményét jószerint háttérbe szorította a vele Budapestre érkező fiatal angol tenor, Ed Lyon közreműködése.

A határon túli osztrákok (mintegy 8 millió 402 ezer 908 fő) megismertetését Eva Menasse egy országos méretekben kicsinynek mondható, de annál emlékezetesebb csoporttal, a Menassékkal kezdte. A 2005-ös Vienna virtigli családregény volt, zsidókra és focistákra (zsidó focistákra) mért válogatottsággal meg sok-sok, irodalomba átsegített családtaggal: nagyapával, apával, testvéri és egyéb kötelékekkel.

Fiatalkorúak börtöne. Munka a gazdaságban.

Ha a retrospektív kiállítás kifejezést halljuk, nagy terekre, kronologikus áttekintésre, vaskos katalógusra gondolunk. Ha megtudjuk, hogy több évtizede egy adott művészeti ágban tevékenykedő, számos díjjal elismert alkotóról van szó, várakozásunk fokozódik.

A fiú szeretne felnőni az apához, de az apa zord szavak mögé rejti érzéseit, és ez a fiú mérgét csak hevíti. Az apa sosem volt ott, amikor a fiának szüksége volt rá, mert hivatása a polgári otthonok melegétől távolra vetette, pedig egy elismerő szó, egy atyai vállveregetés oly sok mindenre gyógyír lett volna.

londoni kamaraestjét rögzíti a kiadvány, amely nem könnyen beszerezhető nálunk, de minden térdig járást megérdemel. A Wigmore Hallban 2009.

Aprólékosan kimunkált, szórakoztató munka kisebb-nagyobb hibákkal - röviden így értékelhetnénk a hazájában népszerű svéd írónő krimijét. A két szálon futó (és természetesen egymást keresztező, majd egybefonódó) történet gyengébbik vonala a sorozatgyilkos fiatalember sztorija, mindenekelőtt a némileg hatásvadász - és ami bosszantóbb: az előre látható - végkifejlet miatt.

A britpoppal is hogy jártunk! Sokáig a kutya se jött hozzánk, aztán meg láthattuk a Stone Rosest John Squire nélkül, a Suede-et Bernard Butler és az Oasist Noel Gallagher nélkül. A kamut kaptuk britpopból is, az igazi ászok nélküli fapados verziót.

Derült égből villámcsapásként érkezett meg a legújabb Radiohead, hiszen csupán egy héttel az internetes debütje előtt vehette hírét a világ - s miután pimasz módon még korábban is tették közzé az ígértnél, valóságos hisztéria alakult ki körötte. Az efféle hetyke játszadozás a zenepiaccal lassan hagyománnyá nemesül az oxfordi bandánál, hiszen a legutóbbi korong, az In Rainbows is hasonlóképp hirtelenjében tűnt elő, ráadásul - amolyan forradalmi gesztusként - annyit kellett fizetni érte, amennyit akartunk.

Ebben a filmben, s egyben főszereplője, rendezője, forgatókönyvírója és vágója életében minden fordítva történik: Vanja előbb lezsíroz egy koncertet, majd elkezdi összeszedni a zenészeket, akikkel majd játszani fog, végül nekilát dobórákat venni. Mivelhogy dobolni (vagy bármi egyéb hangszeren játszani) pont nem tud, ütő sem volt még soha a kezében, ám e kínos tény egy percig sem szegi kedvét. S hogy rátegyen még egy lapáttal,

Marianne Sägebrecht hullamosója Percy Adlon 1985-ös Cukorbébi című filmjéből találkozik a pomázi Fekete Angyallal (2003). Mi sem természetesebb, szerelemre lobbannak, s hamarosan megszületik a Szent András Kórház krónikus belosztályának (miszerint elfekvő) ápolónője, Piroska - legalábbis a külsőségeiben. Kocsis Ágnes második filmje (az első a Friss levegő volt 2006-ban) azonban belső mezőkön játszódik elsősorban, ám kétségkívül nagy súlyt fektet külső megjelenésére.

John Currannek megadatott, hogy a hobbija váljon a főfoglalkozásává. Az ír könyvtáros Agatha Christie régi rajongójaként olvasói klubot vezetett, szerkesztője volt az írónőnek szentelt hírlevélnek, majd tanácsadónak kérték fel a devoni ház emlékmúzeummá alakításához. Miután elnyerte az örökösök bizalmát, hozzáférhetett a "titkos jegyzetfüzeteknek" nevezett több mint 70 irkához, amelyekben Christie pályája évtizedei során papírra vetette az ötleteit, terveit, megoldási variánsait - és még sok minden mást az olvasmány-, vendég- és ajándéklistától a receptig.

Legutóbbi könyvlistánkon "áttört" a fiatal magyar líra. Ez is indokolja, hogy némelyik költőt, aki mostanában jelentkezett kötettel, kicsit közelebbről is szemügyre vegyük.