Lemez

Kiss: Monster

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2012. december 8.

Zene

A 2009-es év egyik legnagyobb meglepetése volt, hogy az akkor már jó ideje csak önmaga legsikeresebb tribute zenekaraként, valamint jól menő üzleti vállalkozásként funkcionáló Kiss több mint tíz év után új albumot jelentetett meg.

Az egyre zavarba ejtőbb parókákat, illetve arcvonásokat viselő Paul Stanley és a klasszikus, "levantei kufár" típusú antiszemita sztereotípiára szórakoztató gátlástalansággal rájátszó Gene Simmons kreatív duójától tényleg bármilyen hajmeresztő húzást el tudtunk volna képzelni, de azt speciel pont nem, hogy négy évtizeden átívelő karrierjük talán egyik legjobb és legegyenletesebb nagylemezével rukkolnak elő - pedig így történt. A Sonic Boom megjelenésében, hangzásában és színvonalában egyaránt a csúcskorszak, azaz a 70-es évek partihimuszokban gazdag Kiss-lemezeit idézte, és még az sem tűnt annyira kínosnak, hogy a két "új" tagra elődeik patinás Spaceman- és Catman-maszkjait kenték fel a menedzserhajlamú zenekarvezetők.

Szóval amellett, hogy nosztalgia-zenekarként is ütőképes, a Kiss sikerrel vette fel a kb. a 76-os Destroyer környékén elejtett fonalat, a vakolat és a pompás vendéghajak alatt a tagok pedig még mindig úgy festenek, mint harmincvalahány évvel ezelőtt; az Aerosmithről ugyanez például már nem állítható százszázalékos bizonyossággal. Noha a meglepetés ereje most hiányzik, a Monster azért igazolja, hogy a Sonic Boom nem valami indokolatlan tér-idő anomália volt, hanem egy új korszak diadalmas kezdete. A megszólalás kifogástalanul autentikus, a zenekar a suttyó New York-i protpunk és a kimunkált popmetálalapokból is csak himnuszokat hajlandó gyártani, és ha kell, felpörgeti a kényelmes középtempót, vagy akár a kolompot is beveti. Az óriásira dagasztott riffek és kórusok mögött pedig most sem a rutin vagy a nosztalgia, hanem inkább a magabiztosság és az önfeledt szórakoztatni vágyás látszik; tökéletes reprodukció, igazi XXI. századi teljesítmény.

Universal, 2012

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.