Az egyre zavarba ejtőbb parókákat, illetve arcvonásokat viselő Paul Stanley és a klasszikus, "levantei kufár" típusú antiszemita sztereotípiára szórakoztató gátlástalansággal rájátszó Gene Simmons kreatív duójától tényleg bármilyen hajmeresztő húzást el tudtunk volna képzelni, de azt speciel pont nem, hogy négy évtizeden átívelő karrierjük talán egyik legjobb és legegyenletesebb nagylemezével rukkolnak elő - pedig így történt. A Sonic Boom megjelenésében, hangzásában és színvonalában egyaránt a csúcskorszak, azaz a 70-es évek partihimuszokban gazdag Kiss-lemezeit idézte, és még az sem tűnt annyira kínosnak, hogy a két "új" tagra elődeik patinás Spaceman- és Catman-maszkjait kenték fel a menedzserhajlamú zenekarvezetők.
Szóval amellett, hogy nosztalgia-zenekarként is ütőképes, a Kiss sikerrel vette fel a kb. a 76-os Destroyer környékén elejtett fonalat, a vakolat és a pompás vendéghajak alatt a tagok pedig még mindig úgy festenek, mint harmincvalahány évvel ezelőtt; az Aerosmithről ugyanez például már nem állítható százszázalékos bizonyossággal. Noha a meglepetés ereje most hiányzik, a Monster azért igazolja, hogy a Sonic Boom nem valami indokolatlan tér-idő anomália volt, hanem egy új korszak diadalmas kezdete. A megszólalás kifogástalanul autentikus, a zenekar a suttyó New York-i protpunk és a kimunkált popmetálalapokból is csak himnuszokat hajlandó gyártani, és ha kell, felpörgeti a kényelmes középtempót, vagy akár a kolompot is beveti. Az óriásira dagasztott riffek és kórusok mögött pedig most sem a rutin vagy a nosztalgia, hanem inkább a magabiztosság és az önfeledt szórakoztatni vágyás látszik; tökéletes reprodukció, igazi XXI. századi teljesítmény.
Universal, 2012
