Mert akárhogy is, szerethető, sőt egyenesen rajongható mű a Requiem: magasztosságáért, a tételes vallásosságtól távol állót is megrendítő pátoszáért, sodró lendületéért, délszaki dallamgazdagságáért és formaszépségéért.
Ez a rajongás vált zajosan érzékletessé múlt vasárnap este, a Concerto Budapest koncertjén is, ahol Roberto Abbado vezénylete alatt szólalt meg a Rossini és Manzoni emlékezetét egyként megidéző mű. A vendég karmestert ugyan a kegyetlen, ám a valós helyzettel ezúttal összhangban álló előítélet örökké a kettes sorszámú Abbadónak mutatja majd, ám hogy vérbeli olasz dirigens, ahhoz így sem férhet semmi kétség. Nem a mozdulatok hevességében olaszos, hiszen szemre ritka visszafogott karmester Abbado, hanem abban az irányítói-közvetítői magabiztosságban és lakályos otthonosságban, amely a bő másfél órás alkotás minden percében a megfelelő impulzusokkal látta el a rezeseiben ez alkalommal különösen kiváló zenekart, az énekes szólistákat és a Magyar Rádió Énekkarát, mely kórus az est főszereplőjévé emelkedett nem csupán hibátlan, de mélyen ihletett teljesítményével. A négy szólista, Karine Babajanyan, Wiedemann Bernadett, Horváth István és Bretz Gábor ugyancsak az évnek ebben a szakában indokolt gyakorisággal megszólaltatott Requiem emelkedett előadásáért fáradozott, s bár a női szólamokba be-becsúszott egy-egy vokális botlás, intonációs baki, s a nevezetes Ingemisco is hallatszott már éteribb tenorhangon, azért négyesük így is bőven kiérdemelte a maga részét a csendes megrendülést követő ovációból.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, november 4.
