Olyan témák ezek, amelyről – legalábbis nálunk – nem a jazz jut az eszünkbe. Egyáltalán, megfontolják ezeket a kérdéseket az itthoni előadók? A rendszerváltás előtti szabadságvágy műfajának jelesei ma alig szólalnak meg. Némaságukat nem lehet azzal elintézni, hogy amíg a kultúra anyagi forrásai szinte kizárólag államiak, és központosított elosztórendszereken keresztül hozzáférhetőek, vagyis amíg kézből eteti és ellenőrzi a hatalom a művészeket, addig kerülni fogják a közvetlen politikai állásfoglalást. Pedig a nagy tekintélyű zeneesztéta, Christopher Ballantine már arról értekezik, hogy a mai leolvadt demokráciákban tobzódó populista ordibálással szembeni állásfoglalásra az olyan befogadó, az etnikai és kulturális határokat és hagyományokat meghaladó kevert műfajok lennének alkalmasak, amilyen a jazz is. De nemrég a Budapest Music Center, az európai jazzélet hálózatához legszorosabban kapcsolódó intézmény is „két forradalmár” lemezét adta ki.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
