Magyar Narancs: Az interjúid alapján a múltban nem ápoltál különösebben baráti kapcsolatot a koncertezéssel. Változott ez valamit az utóbbi években?
Mark Lanegan: Nos, már egészen a 90-es évek vége óta élvezem, ha színpadon állhatok. Tény, hogy az első zenekarom idejében még távolról sem ez volt a helyzet.
MN: A Conner testvérek (a Screaming Trees híresen problémás alapító fivérei - G. A.) miatt volt így, vagy egyéb okból?
Fotó: Lauren Slusher
ML: Nehéz megmondani. Egy része, azt hiszem, a fiatalkori bizonytalanságból fakadt, valamint magából a zenéből, amit akkoriban játszottunk, és amivel kezdetben egyáltalán nem voltam elégedett, a másik részt viszont a zenekaron belüli konfliktusok tették hozzá. Annyi biztos, hogy sokkal nagyobb élvezetet jelent most a koncertezés. Csak azt nem szeretem, ha várnom kell a számok között, mert nem igazán dob fel a gondolat, hogy beszélnem kellene a közönséghez - de elfogadtam, hogy szünetek vannak a dalok között.
MN: Jelenleg belga zenészekkel játszol. Hogyan alakult ki ez a kapcsolat?
ML: Sok évvel ezelőtt, amikor a Queens Of The Stone Age-dzsel játszottam, egy belga zenekar, a Millionaire volt az előzenekarunk. Összebarátkoztam velük - különösen Aldo Struyffal lettem jóban: játszott az utolsó két lemezemen, és ő most itt a zenekarvezető.
MN: Nem túl bonyolult így egyben tartani egy zenekart?
ML: Számomra nem. Az időm java részét így is, úgy is Európában töltöm - főleg Belgiumban, ami az otthont jelenti távol az otthontól, úgyhogy ez egy kézenfekvő megoldás.
MN: Az utóbbi években számos zenésszel készítettél közös lemezeket. Melyik projekt jelentette számodra a legnagyobb kihívást?
ML: A legösztönzőbb a közös munka volt Isobellel, mert olyan dalokat énekeltem, amelyeket mind ő írt - néha persze úgy, hogy közben már az én hangomra gondolt, de akkor is, ezek olyan számok voltak, amilyeneket magamtól nem feltétlenül készítettem volna el. Játszottunk nagyon-nagyon csendes számokat, igazán finom, feminin, édes dalokat is, és én általában nem ilyesmit játszom. De épp a kihívás miatt ez volt a legkielégítőbb kaland.
MN: Énekeltél azokon a lemezeken, amelyeket Jeffrey Lee Pierce (a Gun Club 1996-ban elhunyt énekese - G. A.) hátrahagyott szerzeményeiből állítottak össze pár évvel ezelőtt. ' volt az egyik ikonod. Ma is látsz olyan zenészeket, akikre ugyanígy fel tudsz nézni?
ML: Nos, Jeffrey valóban az egyik hősöm volt, egyúttal nagyon-nagyon közeli barátom is. Leginkább ő tanított meg arra, hogyan kell dalokat írni, és nemcsak azzal, hogy figyelhettem, ő hogyan csinálja, hanem konkrét gyakorlati tanácsokkal is. Számos értelemben a mentorom volt, és senkivel nem volt azóta ilyen kapcsolatom, de ma is sok aktív zenész van, aki példát tud mutatni arra, hogy igenis lehetséges úgy zenét csinálni hosszú időn át, hogy ne veszítsd el a méltóságodat - akkor sem, amikor már idősebb vagy. Neil Youngra, Leonard Cohenre vagy Nick Cave-re gondolok például.
MN: A hangodat sokan Tom Waitséhez hasonlítják. Az ő zenéje hatott rád?
ML: Egyáltalán nem. Egész életemben összesen egy darab Tom Waits-lemez volt a gyűjteményemben. A hangunkban talán tényleg van valami közös, de ami a zenénket illeti, nem is igen lehetnénk távolabb egymástól.
MN: Egy időben együtt laktál Greg Dullival, pont akkor, amikor mindketten elég durván rajta voltatok a szereken. Hogy tudtátok elkerülni, hogy kicsináljátok egymást?
ML: Azért nem nyírtuk ki egymást, mert Greg igazán türelmes ember (nevet). Biztos, hogy én lettem volna az áldozat... Ő a legjobb barátom - olyanok vagyunk, mint azok a testvérek, akik csak nagyon-nagyon ritkán nem értenek egyet valamiben.
MN: Szóval akkor lesz majd valamikor még egy Gutter Twins-lemez.
ML: Mindenképp. Épp tegnap leveleztünk arról, hogy meg kellene írnunk a következőt.
MN: Dulli mostanság a régi zenekarával, az Afghan Whigsszel turnézik. Te viszont határozottan nemet mondtál arra, hogy újra összejöjjetek a Screaming Treeszel. Általában sem vagy híve a visszatérő zenekaroknak?
ML: Semmi bajom nincs azzal, ha egy zenekar ezt csinálja. Amikor a 90-es évek elején először visszatért a Television, nagyon izgatott voltam: a chicagói koncertjük az egyik legjobb volt, amit valaha láttam. Lenyűgöztek, akárcsak a Kraftwerk, amikor hosszú szünet után visszatért Amerikába. Arról van szó csupán, hogy ezt nem nekem találták ki. Ha valaki felajánlana ötmillió dollárt egyetlen Trees-koncertért, akkor elgondolkodnék a dolgon, de hát ez nem fog megtörténni.
MN: Elég sokáig igen súlyos drogproblémáid voltak. Hogy látod, ártott a híred a karrierednek?
ML: Kétségkívül ártalmas lehet, ha azt lehet tudni rólad, hogy nem jelensz meg a koncerteken, vagy megjelensz, de harmatgyenge teljesítményt nyújtasz, és rám mindkettő igaz volt a múltban. De már hosszú ideje egyetlen koncertet sem mondtam le vagy tettem tönkre - erre nagyon odafigyelek. Azt hiszem, ezt mindenki megerősítheti, akivel az elmúlt 15 évben együtt dolgoztam, ezért aztán évek óta nem ért semmilyen hátrány a múltam miatt.
