De nem volt túlpropagálva egy igazi ritkaság, a Taraf de Ha•douks szombat esti koncertje sem a Magdolna-napok keretében. A délkelet-romániai roma muzsikusokat a kilencvenes évek elején az elsõk között fedezte fel a nyugat-európai világzene: a romániai forradalomra emlékezõ balladájuk tette õket híressé, amelyet a zenekar már évek óta halott prímása adott elõ felejthetetlenül. A régi tagok helyére aztán fokozatosan újabb és újabb virtuózok kerültek, úgy tudom, hogy továbbra is származási helyükrõl, Clejani-ból, ahol ma is élnek, miközben már többször körbeturnézták a világot.
A Taraf de Ha•douks zenéjében az az elképesztõ, hogy csak múlnak az évek, és hiába vettek részt külsõ, mondhatni idegen törekvéseken alapuló projektekben - legutolsó feldolgozáslemezüket a spontaneitás hiánya miatt ostorozza a kritika -, színpadi fellépésük változatlanul derûs, önfeledt, közeli. Olyan zene, amitõl vagy idült vigyor telepszik az arcra, vagy rezegni kezd a test. Persze a hatás aligha volna ennyire meggyõzõ, ha a könnyedséget nem támasztaná alá a kidolgozott virtuozitás - csak a hangzást meghatározó furulyás említésére van most hely. Az énekelt szövegek hol balladisztikus történetmesélést, hol pedig derûs évõdést, kakaskodást sejtettek - kár, hogy nem értettük. És kár, hogy alig ért véget a koncert, a rendõrök nyugodtan, de határozottan elparancsolták a térrõl a magától is békésen fogyatkozó közönséget.
Bp. VIII., Mátyás tér, június 12.
*****
