koncert - BONGA A 66 éves angolai énekest könnyû szeretni. Hangja egyszerre fáradtan rekedt és örökifjan erõteljes, szomorkás és felemelõ, és a Latin-Amerikát megjárt, majd onnan visszahonosodott afrikai zenei hangulat, amely nem is túl távoli rokona a Zöld-foki-szigeteken honos mornának, szintúgy nagyszerûen párosít szélsõségeket: a sírós vigalmat az érzéki lüktetéssel. Kellemesen szívbe markoló, érzékeket simogató szép estére számíthatott tehát a telt házas közönség.
Bonga legalább tíz évet letagadhatna, ami talán atlétamúltjának köszönhetõ: rövidtávfutó volt, és annak idején, amikor Angola még Portugália gyarmata volt, tíz éven át megdöntetlen portugál országos csúcsot állított fel 400 méteren. Viszonylagos mozgásszabadságának köszönhetõen az egyik angolai felszabadító mozgalom egyfajta hírvivõként alkalmazta, emiatt aztán a 70-es évek elején távoznia kellett Portugáliából, és Hollandiában tért vissza ifjúkori kedvteléséhez, a zenéhez. Azóta már vagy három tucat lemeze jelent meg, a stílusa kikerekedett, sûrûvé vált. Fiatal zenésztársai hibátlan ritmus- és hangfüggönyt vontak mögé, amelyet egy sajátos angolai hangszerrel, a dikanzával egészített ki: az érdesített felületû, elkeskenyedõ bambuszrúdból egy pálcával kapargatva nemcsak ritmus, de némi dallam is kicsiholható. Ülõs koncertrõl lévén szó, ahol felállni és mozogni csak a szûk lépcsõkön lehet, táncolós tombolásra persze eleve nem lehet számítani, és a jelek szerint a nézõtér az együttérzõ borongásra készült föl inkább, semmint a lüktetés aktív átélésére. Így aztán öncélú kötelezõ gyakorlatnak tûnt a némileg indiszponált, jóllehet igyekvõ hallgatóság megénekeltetése, fõleg azzal együtt, hogy Bonga már háromnegyed óra után a közelgõ befejezésre kezdett célozgatni. Ezt afféle játékos magakelletésnek vettük, és nagyot néztünk, amikor kiderült, hogy szûk másfél óra múltán nem a fékevesztett lendület percei következtek, hanem valóban véget ért a koncert.
MûPa, Fesztiválszínház, április 30.
****
