Változatlanul a tõlük megszokott és a "mali bluesnál" nyersebb, súlyosabb repetitív "sivatagi bluest" játszották, amelynek persze nem sok köze van a blueshoz, legalábbis ami a dallamvilágot illeti, hiszen az nem a blues-, hanem a pentaton skálára épül (plusz a díszítések). Mivel a zenészek - egy kivétellel - az arcuk nagy részét elfedõ, a széltõl és homoktól védõ hagyományos tuareg sivatagi ruházatukban léptek fel, nem világos, változott-e a felállás az évek során. A korábbi fellépéseken jelen lévõ vokalista nõk viszont ezúttal (vagy netán végérvényesen?) távol maradtak, ami lehet, hogy szegényebbé tette a hangzást, ugyanakkor azonban még jobban kiemelte a zene sötét tónusú, komor, de távolról sem szomorú, inkább a végtelenség érzetét keltõ szikár lüktetését.
A koncert elején az akusztikus gitáros állt az elõtérben, aki vagy új tagja a zenekarnak, vagy az évek során megtanult néhány szót angolul és franciául, mindenesetre átvette a hülye szokást, hogy meg kell kérdezni, all right vagyunk-e, ill. ca va-e, de nem vitte túlzásba, késõbb pedig olykor módosított a zene megszokott színvilágán. A fedetlen fejû, szigorú fellépésû elektromos gitáros a hagyományos, rezzenetlen Tinariwen-attitûdöt képviselte, és hamarosan eljutottunk egyfajta levegõs, heroikus révületbe, amelyet csak fokozott egy-egy éles, rövid, fegyelmezett és pontos gitárszóló. Nagyszerû koncert volt, és még a rossz idõ is szünetelt.
Zöld Pardon, július 27.
*****
