Természetes otthona a mûvészet, és nem csak a zene: szenvedélyes maszk- és giccsgyûjtõ, a barokk építészet amatõr szakértõje, több
szarkasztikus verseskötet
szerzõje; zenei esszéi a mûfaj legjavához tartoznak - magyarul Tûnõdés a zenérõl (1981) címmel olvasható egy válogatás. Ez a roppant kíváncsi ember nem tartozik a felfedezõ hajlamú, az avantgárd-hoz odacsapódó mûvészek közé, kortárs zenét elvétve játszik, "múzeumi alkalmazott vagyok", mondja egy interjúban.
Megõrzõ, értékvédõ véralkata ellenére Brendel semmiképpen sem teremõr és nem is a portalanítóbrigád tagja, inkább tárlatvezetõ vagy szakértõ történész. Alapállása nem unalmasan konzervatív, hiszen önvallomásai szerint az "újjáépítésben" és a mû mindennapos megszületésénél végzett "bábáskodásban" látja az elõadó legfõbb feladatát. Távol áll tõle bármiféle erõszakosság vagy rossz szubjektivizmus; csak annyit ad ki énjébõl, amennyit a mû szolgálatában szükségesnek és elengedhetetlennek tart; nem "klavírhuszár" (J. S. Bach szava), a billentyûzet arszlánjait nyilván ironikus félmosollyal nézi.
Mindennek megfelelt meglepetéseket nem tartalmazó mûsora: Mozartnak egy Duport-témára írt variációival (K. 573) kezdett, aztán jött Schumanntól a Kreisleriana, a szünet után elõbb Schubert Moments musicaux címû gyûjteményét, végül Haydn nagy C-dúr szonátáját (Hob. XVI:48) játszotta. Klasszikus, bécsi, jól bevált program, melyben egyedül Schumann romantikus nagylátomása mutat bizonyos orvosi és hallgatói aggodalomra okot adó kitöréseket. És talán ez a mû sikerült a legkevésbé; Brendel játékán nyomott hagyott a kora: a nehéz futamokkal, a tercállásokkal, kézkeresztezésekkel telezsúfolt szakaszok fölöttébb pongyolán, olykor kissé blöffölve hangzottak fel. De korholni ezért pitiánerség lenne (ad notam Richter Fischer Annie-ról: "melléüt, de ki a fenét érdekel ez?!"), hiszen minden elvesztett hangért kárpótolt a lassú részek színköltészete, elmondhatatlanul bensõséges ("sehr innig", írja Schumann utasításként) lírája, mélységes melankóliája. Brendel fantasztikus arányérzékkel és önismerettel muzsikál, kitapogatva saját személyisége korlátait, a schumanni víziókat soha nem viszi a végletekig, játéka mindig megmarad a még elviselhetõ határán belül; ugyanakkor hihetetlen formatudással köti össze az egyes, egymástól látszólag távol esõ frázisokat; egy-egy téma visszatérése minden esetben kinyilatkoztatásszerû, és így folyvást kiviláglik, hogy a látszólag nekibõszült Schumann már-már bachi szigorral teremtette meg önmaga, szerelme, Clara és az irodalmi hõs, E. T. A. Hoffmann Kreisler karmesterének kibogozhatatlan láncokban együtt táncoló, szenvedve szeretõ csoportképét.
Persze bûn lenne említetlenül hagyni a Mozart-darabot, mely korántsem az ujjak bemelegítésére szolgált, mint oly sokszor, ha manuálisan kevés problémát tartalmazó darabbal kezd az elõadó. Természetesség és tévedhetetlen ízlés jellemezte az elõadást, a moll változatban pedig Brendel már a mennyekbe emelt, igaz, a hetedik ég még váratott magára.
A Schubert-apróságok hozták az újabb emelkedést. Az elsõ darab középrésze, a második (Asz-dúr) már egészében a zsongító depresszió, a szomorúság kéjes mézében merült meg, és mégsem került soha a szakadék szélére - megint hallhattuk, mire képes az arányérzék. Az ötödik darab B részében a dúr-moll váltások (mint az egész estén) ekhóként szóltak, a fény-árnyék, az élmény és annak emléke teljes plaszticitásban jelent meg - Brendel pedáltechnikája fenomenális egyébként. Az utolsó kis mû ismét a mélakóros Asz-dúrban beszélt a reményen túli reményrõl.
Az estet záró Haydn-szonáta elsõ tételében a mûvész megvillantotta humorát, ez inkább finom irónia persze, hisz már a Kreislerianában is hallhattuk, hogy Brendelnek nem kenyere a karikatúrába hajló ábrázolás, távol áll tõle a diabolikus kacaj. Hihetetlen finomsággal élt
a szünetek mûvészetével,
a visszalépésekkel, nekilendülésekkel, de itt is a dúr-moll ingadozás adta a legmélyebb élményt, és valami leírhatatlan billegés, egyensúlyozás a groteszk és a szomorkás hang között. A zongorista ezúttal testi gesztusokkal is kiemelte szándékait, a szó legjobb értelmében színészkedett, túlzott karlendítésekkel alakított: "sok példa van a zongorairodalomban, amikor a játékos optikailag is kénytelen közbeavatkozni", mondja egy cikkében. Egy frenetikusan lekevert gyors tétellel zárta a koncert hivatalos részét. De senki nem akart hazamenni.
Brendel kissé kesernyés félmosollyal visszaült, elsõ ráadásként Schubert Gesz-dúr impromtujét játszotta; sokan összenéztek a teremben, hisz Schiff András nemrég ugyanezzel köszönte meg a tapsokat. Aztán a második ráadásban fellibbent a hetedik mennyország kárpitja, Bach korálelõjátéka Busoni átiratában. "És így jutottunk ki a csillagokhozÉ"
Csont András
Zeneakadémia, február 4.
