Zene

Melyik világ az igazi? Mindkettő nem lehet. Az egyik így igaz, a másik úgy igaz? Az egyik valóságos, a másik nem. De mindkét világ megrendít és már-már térdre kényszerít. Az egyik a szépségével, a másik a kegyetlenségével. A csoda és a szenny. Az egyik világ ember nélküli, csak természeti jelenségek, állatok, plüssmacik vannak benne. No meg mesebeli vagy vicces alakok. A másik világ túlhumanizált, már-már démonian emberi. De míg a mesevilág képei önmaguk tiszta körrajzát adják (Takács Mari illusztrációi), a másik könyv hideg színtócsáiban fuldokló, groteszk, elesett figurák foszforeszkálnak (Demeter Ádám képei). És mindkét könyvben a rajzok már-már egyenértékűek a szöveggel. Más dolgok vannak földön és égen, de az egyik azoknak szól, akik éppen ennek a világnak az éteri hangjait nem hallhatják. A rettegés, az aberráció uralta "gyermeki" világ nehéz ajtaja nem tárul a másik világ impresszionizmusba öltöztetett csodái felé.

Nagyjából egy évtized kenyércéduláit gyűjtötte össze Szijj Ferenc a legutóbbi könyvhétre megjelent kötetében. Versekről van szó természetesen, de ezek a versek együtt valamiféle naplóformát idéznek meg, ahol cím helyett mindegyik szöveg annak a napnak a nevével szerepel, amelyiken íródott (kivéve a kötetzáró Utolsó napokat). Csakhogy szabálytalan feljegyzések ezek, hisz a napok (és így a versek) sorrendje véletlenszerű, mint az is, hogy ugyanazzal a "címmel" hány írás kapott helyet a kötetben (Péntekből például tizenkettő, míg Keddből csak öt). Ráadásul az itt közölt versek szinte kivétel nélkül meghaladják egy kenyércédula méretét.

8 kis kritika

A jobb híján magyar indie színtérnek nevezett, angolszász hatású szcéna legrégebben létező zenekara az Amber Smith. A 2000-ben alakult társaság felállása különböző tagcserék és vargabetűk után 2004-ben állandósult, két évvel ezelőtt jelentették meg Reprint című nagylemezüket, majd idén februárban jöttek ki a folytatással - Introspective címmel. A zenekar dalszerző-énekes-gitárosa először adott interjút a Narancsnak.

Diligramm című, 1997-ben megjelent lemezük után a magyar popzene egyik legnépszerűbb zenekara lettek és máig azok. Új, előre telt házas turnéprogramjukról, a Quimby Teátrumról beszélgettünk a zenekarvezetőkkel.

Vannak esetek, amikor első pillantásra valószínűtlennek tűnő kombinációkról derül ki, hogy igenis életképesek, s vad, szinte micsurini logikájú hibrideknek tapsolhat a kifinomult publikum. Itt van például Kelley Polar, akinek még az életrajzát is mintha egy sztrájktörő forgatókönyvíró vetette volna papírra - merő unalmában. Pedig nyilván szóról szóra igaz, hogy Dubrovnikban született bő három évtizeddel ezelőtt, diplomata szülők gyermekeként, hogy zenei képzését diszkórajongó nővére vette a kezébe, mikor Kevin még csak hároméves volt és persze csodagyerek - már ekkor komponált, persze szimfonikus (!) űrdiszkószámokat. Később jöttek a klasszikus zenei tanulmányok, zongora- és hegedűleckék, végül tizennyolc éves korában megnyerte a William Primrose Nemzetközi Hegedűversenyt, s kisvártatva bekerült a világhírű Juillard zeneiskolába, ahonnan azonban 2004-ben kimaradt mint notórius renitens (amúgy most is hegedül az Apple Hill Chamber Players nevű kamarazenekarban, mely előszeretettel lép fel a Föld konfliktuszónáiban - a Közel-Kelettől a Kaukázusig).

A nyolcvanas éveket nyögjük, ihlető forrását minden diszkóalapú retromozgalomnak. Az oroszok már a diszkóban vannak, övék a Brighton Beach-i táncparkett és a keleti parti drogkereskedelem, de a rendőrség egyelőre még az ős-brooklyni keménytökűek hitbizománya. A rendfenntartás, miként a rendbontás is, apáról fiúra szálló mesterség, a legkisebb fiúkon a sor, hogy gumibottal a kézben továbbvigyék az apai örökséget. Rendezőnk, James Gray is ilyen legkisebb fiú: úgy csüng a papa moziján, mintha legalábbis az élete függne tőle, hogy alkalmi színtársulataival időről időre újrajátszhassa A keresztapát vagy a Francia kapcsolatot.

Tartózkodó várakozás előzte meg Pfitzner 1917-es keltezésű, legsikeresebb operájának megkésett magyarországi bemutatóját, hiszen a XVI. századi egyházzene óriását címszereplővé avató mű emberes terjedelme éppúgy kimerítő mulatságot ígért, akárcsak az a megannyi, lopva fellapozott operakalauz, amelyekből a műfaj vájtfülűi próbálták kiolvasni a rájuk váró élmény esztétikai minéműségét. Ám az aggodalom megalapozatlannak bizonyult: a Giovanni Pierluigi da Palestrináról (vagy inkább ürügyén) megírt opera ugyanis, bár zenei világa nem mentes a hipertrófiától, egykönnyen befogadható késő romantikus muzsika, ha tetszik, a "romantikus opera halotti éneke", amint Thomas Mann fogalmazott.

Régóta gondolkodom azon, hogy meg kellene írni a Gőg a magyar festészetben című tanulmányt, mely a 19. század közepétől, "nemzeti festészetünk" (ahogy Lyka Károly mondja) megszületésétől egészen napjainkig szedné büszkén virító csokorba hazánk gigászi művészei közül azokat, akik beteljesítetlen nagyra hivatottságukat, valamint nagyra hivatottságuk beteljesíthetetlenségét pusztán a külső körülmények rideg ádázságának tudták be. Például legyőzettek a kortársak kisszerűségétől, irigységétől vagy éppen másképp: szétzúzattak a vaksors csapásaitól, széttépettek a széthúzás tépéseitől, megalázta őket az arcátlan kozmopolitizmus, de meg a szűkagyú nacionalizmus is, felvérződtek az idők farkasfogától, midőn a maradiak és haladárok kettős csapásai alatt vergődtek, s nem maradt más nekik, mint a rájuk hagyományozódott "atyai" örökség. A sértettségből és a durca habarcsából megképzett Patyomkin-fal, mely mögé hazamehettek, és természetesen a metafizikaivá dagasztott gőg. Madarász Viktor, Zichy Mihály, Munkácsy Mihály, Székely Bertalan biztosan és talán Szinyei Merse Pál is szerepelne az első félidőben, hogy aztán kövesse őket Bortnyik Sándor és Bernáth Aurél - utódaik kilétét most nem fedem fel...

Hogyan működött a királyi udvar mint hatalmi - kormányzati, igazságszolgáltatási, kulturális - centrum, miként folytak a mindennapok, milyen formák között közlekedtek egymással a különböző rendű-rangú emberek? Ideális esetben ilyesfajta kérdésekre vár tárgyiasult - de legalább tárgyakkal alátámasztott - válaszokat az ember még egy ennyire távoli korszakot idéző kiállítástól is. De azt is tudjuk, hogy ideális esetről a legkevésbé sem beszélhetünk, hiszen Mátyás király udvarának/udvarainak reneszánsz pompájából szinte mindent megsemmisítettek a következő évszázadok. Különösen ezzel a korszakkal kapcsolatban van okunk sopánkodni történelmi katasztrófáink miatt, mert az itáliai reneszánsz első fogadó országa történetesen a mi - akkoriban nem is kicsiny, jelentéktelennek pedig végképp nem mondható - hazánk volt, csak hát az akkor felvirágzó udvari kultúra a továbbiakban nem indulhatott organikus fejlődésnek, és Mátyás uralkodása a művészet- és tudománytermelés szempontjából időbeli zárvány maradt.

Az Éneklő folyó helyszíne egy olyan, fiktív Tisza-parti falu, Kandicsfalva, melynek a szerző által felvázolt, hétköznapi lakosai amolyan lokális dimenzióban léteznek. Bár van, aki a tanulmányai során élt nagyvárosban is, van, aki más településről érkezett ide, s olykor még ki is mozdulnak egy-egy vásár vagy kirándulás miatt a szereplők idegen falvakba, városokba, de életük menetét, látásmódjukat a helyi perspektíva szabja meg. A kívülről érkező modern dolgok, az EU, a globalizáció, az internet számukra értelmezhetetlenek és/vagy negatívak. Ebben a szűk, kifelé kevéssé nyitott térben felerősödik a helyi történetek, nevezetesebb alakok szerepe, személyiségformáló hatása, így az újabb és újabb öngyilkossági, lányszöktetési, emberölési kísérletek mindig egy-egy korábbi eseményre utalnak, s még megvalósítási módszerüket tekintve is hasonlatosak egymáshoz.

"Én semmit sem teszek" - mondja Macbeth a boszorkányok jóslatát hallva, és úgy tűnik, nem is kell tennie semmit, hiszen az állítás igaz (Glamis thánja), és az egyik jóslat (Cawdor thánja) hipp-hopp megvalósul. Az újdonsült címet lehet köszönni az igazságos Duncan királynak...

8 kis kritika

Igen, én voltam az, aki pár számmal ezelőtt a sárba gyalázta bele a The Dillinger Escape Plan valóban alibi új lemezét (Ire Works), és most én leszek, aki nagyon szépeket ír erről a koncertről, aminek a megszervezése egyébként legalább ugyanakkora fegyvertény volt a Budapestrockandroll iroda részéről, mint amikor három éve először járt ugyanitt a Meshuggah. Tényleg, ha már szóba kerültek a svédek: ez az este csak akkor lehetett volna tökéletesebb, ha ők is játszanak, ahogy tervbe is volt véve a tavaly őszi közös Dillinger/Meshuggah-turnén. Igazán kíváncsi lettem volna, melyik banda üt nagyobbat.