Az 1960-as évek eleje kivételes pillanata volt az amerikai szórakoztatóiparnak. Dr. Frankenstein szabadságot vett ki, valamelyik felelőtlen viceházmester pedig véletlenül lesodorta a polcról azt a gondosan elzárt palackot, amiben különös szellem lakott. Ha józan fejjel meghallgatjuk Bob Dylan második albumát (The Freewheelin' Bob Dylan - 1963), hiába a Blowin' In The Wind, az A Hard Rain's a-Gonna Fall vagy a Masters of War, elsősorban az irritáló énekbeszéd és a halláskárosító szájharmonikázás tűnik fel. Mai szemmel nézve képtelenségnek tűnik, hogy "erre volt igény", s az "idők szava" tette lehetővé, hogy egy ilyen kiadvány a közvetlen hozzátartozókon kívül bárkihez is eljusson, ám ne feledjük, bármennyire frissnek tűnik ma is - a Beatlesszel párhuzamos - berobbanás, mindez 47 évvel ezelőtt történt, s tulajdonképpen ennek köszönhető mindaz, amit "azok a hatvanas évek" sóhajjal szokás elintézni.
Az akkori sokaság viszont nem sóhajtozott, hanem úgy gondolta, a tettek ideje jött el. Valamiféle forradalom, amihez nélkülözhetetlen a lánglelkű vátesz. Valószínű, ha Dylan (született: Robert Allen Zimmerman) a sor elejére áll petőfiskedni, abból legfeljebb egy Woody Allen-forgatókönyv születik. ' azonban sosem volt forradalmár, és mivel a nyakába szakadt népszerűséggel nem tudott mit kezdeni, menekülőre fogta, amit leginkább azzal fejezett ki, hogy összevissza hadovált, és mindig mást tett, mint amit vártak tőle. Csakhogy a lelkes millióknak meg sem fordult a fejében, hogy Dylan akarva-akaratlanul a bolondját járatja velük, úgy gondolták, hogy ez a zavarbaesés tudatos - a forradalmár "üzen". Az amerikai újságírók egy része pedig arra szakosodott, hogy megfejtse a titkot. És ez így megy lassan fél évszázada - bár ma már visszafogottabban, mint 30-40 évvel ezelőtt.
Vélhetően könyvtárnyi interjúból szerkesztett a Rolling Stone embere, Jonathan Cott négy évvel ezelőtt afféle "esszenciát" (a kötet eredeti címe: The Essential Interviews), és bár a nagy titokról még itt, Budapesten is (elég régóta) sejteni lehet, hogy nem létezik, a szerkesztő hozzáállása a régi. Cott ugyan tisztában van vele, hogy Dylan "rendkívül megbízhatatlan, szélhámosszerű alak, olyasvalaki, akinél nem lehet elkerülni, hogy maró gúnnyal és lesújtó megjegyzésekkel illesse" az újságírót, ám ez cseppet sem zavarja. A régi iskola eminense ő, aki ezzel a harmincegy, 1962-2004 között készült interjúval a tengerentúli újságírásban megszokott, nálunk viszont teljesen ismeretlen gyakorlatot igyekszik bemutatni: "Anélkül, hogy az ember csodálná, és örömét lelné annak munkájában, akivel társalog, nem lehet hozzáfogni egy ilyen eszmecseréhez."
Nem lehet kétségünk afelől, hogy az ilyesmiből jó esetben tartalmas, olykor gondolatébresztő beszélgetés kerekedhet, csakhogy a "szélhámos" Dylan legtöbbször nem tud mit kezdeni hivatásos rajongóival. Idegesíti fellengzősségük, okoskodásuk, és nem kell nagyon megerőltetnie magát, hogy hülyére vegye őket, s ebből olykor valóban vicces helyzetek adódnak. Például amikor az 1966-os Playboy-interjúban kijelenti: "Túlzás nélkül állíthatom, hogy a régebbi dalaim nem szóltak semmiről. A újabbak ugyanerről a semmiről szólnak, csak valami nagyobb dolognak a részeként tekintve, amit hívhatunk esetleg úgy, sehol. (...) Mindenesetre én tudom, hogy kábé miről szólnak a dalaim." Az újságíró pedig - ahelyett, hogy ráborítaná az asztalt - visszakérdez: "Kábé?" Mire Dylan: "Hát valamelyik kábé négy perc, valamelyik öt, de ha hiszi, ha nem, van kábé tizenegy perces is."
De sajnos nem ez a jellemző, és nem is az olyan sziporkák, mint a magát "dylanológusnak" és a "Bob Dylan Felszabadítási Front" honvédelmi miniszterének kikiáltó futóbolonddal, A. J. Webermannel lefolytatott beszélgetés 1971-ből, amit bármelyik abszurd színház a műsorára tűzhetne. A több mint 400 oldalas kötetben inkább a Cotthoz hasonló okoskodók (Cott egy 1978-ban készített saját interjúját is beszerkesztette) szőrszálhasogatása dominál, ami még azoknak is igen unalmas lehet, akik kívülről fújják Dylan összes albumát. Hát még azoknak, akik nem.
Cartaphilus, 2010, 432 oldal, 4900 Ft
