Vannak egyverses költők, Illyés az Egy mondattal, ha muszáj példát hozni, ha nem is rögtön arról a szintről, amelyikre Celan azzal az egy verssel, a Halálfúgával egyszer s mindenkorra beiratkozott. A Halálfúga egyszerűen tökéletes, vannak ilyen pillanatai az egyetemes szellemtörténelemnek, amelyekbe képtelenség belekötni, na, az is egy ilyen, nem elég, hogy olyan közel merészkedik a halálhoz, ahová ember élve amúgy nemigen jut el, de még egy kicsit röhög - vagy azt azért inkább mégse, de a ritmikájában, sodrásában érezteti, hogy tulajdonképpen egész érdekes kis kirándulás volt. Aztán persze beleugrott a Szajnába, ki ne ugrott volna bele a történtek után, de a vers ritmikája, sodrása, virtuóz csillámlása láttán hajlamos úgy képzelni az ember, hogy az az ugrás, bele abba a keskeny, mégis viszonylag jelentős kultúrértékű folyóba, az szép ívben lehetett megoldva, akiknek szerencséjük volt láthatni, azóta is csettintenek a nyelvükkel, ha az eszükbe jut.
Mindezek után azt állítani Paul Celanról, hogy a Halálfúgától eltekintve rosszak a versei, nagyjából égbe kiáltó disznóság volna, leghelyesebb tehát rögvest el is tekinteni ettől - annyi azonban biztos, hogy nem jók. Valami hiányzik belőlük, és mivel a kötet Marno János fordításai mellett az eredetiket is közreadja, nagyjából annyit is bizonyosra vehetünk, hogy ezt a valamit, bármi legyen is az, nem a fordító tüntette el. Ha nagyon akadékoskodni akar az ember, esetleg a szemére vetheti, hogy az ő nyelvezete kicsit archaizálóbb, finomkodóbb, mellette Celan száraznak és épp ezért valóban kristálytisztának tűnik, ám ez legalább annyira hibája a kedves szinonimáiban dagonyászó magyar nyelvnek, mint a fordítónak. Ha hiba egyáltalán.
Nyilván nem az, elvégre magyarul képtelenség szárazon, azaz a köznyelv rendeltetésszerű felhasználásával verset írni, még a felsőközép, értelmiségi közbeszédet is csak Petri Györgynek egyébként a vers és a próza határvidékéről keltezett írásaiban sikerült megemelnie úgy, hogy a - igenis - verssorok közül a megélt vagy legalábbis megélhető világ valós pofája vicsorint elő. Németül mindez egyszerűbbnek hat, talán nem véletlen, hogy a költőt Dichternek, vagyis sűrítőnek hívják, mint ahogy az is szimptomatikusnak tűnik, hogy legnagyobbjaik, Hölderlin vagy Trakl mintha kizárólag töredékekből állították volna össze életművüket. (Bár lehet, hogy nem is szimptomatikus, elvégre ott volt Goethe is, vagy Schiller, akik ma is írnák, ha meg nem haltak volna.)
Az avatatlan szemlélő számára a vers, még a legbölcsebb vagy bölcselkedőbb is, egyfajta álom-lejegyzésnek tűnik, egy eltévedt villám fényében egy pillanatra felszikrázó gondolatnak, úriember módjára lereagált sokkhatásnak - ahogy Celan versei is azok. Hidegek és tiszták, mint az esőcseppek, különösen azok, amelyek a hirtelen támadó őszi estében hajlamosak az ember pofájába vágni, szándékuk szerint akár incselkedően, valójában azonban, de hisz tudjuk ezt, Isten gyilkos kajánságától ösztökélve.
Csak - meglehet, ebben a fordító is benne van, aki olykor egy-egy kép, kifejezés pontos fordításának kedvéért lemond a Celannál igenis fellelhető nyelvi játékokról - valahogy túl hidegek és túl tiszták. Egy megkínzott elme minimalista trillái, kecses szellemmel körülírt baljós hallgatások. Mintha azt igyekeznének bebizonyítani, hogy Adorno után nem lehet Auschwitzot írni, vagyishogy vannak élményanyagok, amiket nem lehet egyszerre zsigerileg hitelesen és mégis érthetően, már-már közérthetően, ha mond ez a kifejezés valamit, formába önteni.
Igazában - eltekintve most a Halálfúgától - Celannak sem sikerült. Hogy most azért lett-e öngyilkos, mert nem volt képes túlélni az emlékeit, vagy azért, mert nem volt képes megírni őket, mindegy. Inkább az előbbi. Mert azért megírni mégiscsak megírta, hiába menekült egy életen át egyre elvontabb gondolatainak hűvös menedékébe az emlékek izzása elől, néha a sorok közül - különösen a Mák és emlékezet című kötet sorai közül - felüvölt a tehetetlen, mert sem megbocsátani, sem a vak gyűlölet kényelmében elfetrengeni nem képes emlékezés csendje.
- kk -
Celan
Enigma kiadó, 1997, 245 oldal, 750 Ft
Paul Celan
Vetettelek ím a toronyba s szólottam a
tiszafákhoz,
láng lobbant, ruhát öltve rád, menyasszonyi
ruhádat:
Fénylő az éj,
fénylő az éj, mely szívünk koholta,
fénylő az éj!
Szerteragyog a tengeren,
kelti a szoros holdjait s habzó asztalokra dobja,
lemosva róluk az időt:
Holt ezüst, éledj fel, légy, mint a kagylók,
csésze és tál!
Órának föl s le hányódik az asztal,
szél töltöget poharakat,
görgeti étkét a tenger:
merengő szemet, viharzó fület,
a halat s a kígyót -
Éjből éjbe hányódik az asztal,
s fölül a népek lobogó-foszlós-árja,
egyenkoporsókban húz partnak vendég s
személyzet,
s alul ég az ég, csillagzik, mint Szent Ivánkor
odahaza!
És átpillantok hozzád,
Tűznapövezte:
Vedd az időt, mikor velünk hágott az éj a hegyre,
vedd az időt,
vedd, hogy az voltam, mi most:
börtönök s tornyok mestere,
tiszafán fuvalom, tengeren korhely,
egy szó, amellyel ellobbansz.
(fordította: Marno János)
