The Nicaraguan revolution had been, and remained, a passion. The word had secular as well as Christian resonances.*
Salman Rushdie: The Jaguar Smile
A lázadás örök. Bizonyos életkor, szellemi, erkölcsi beállítódás elkerülhetetlenné teszi a fennálló megkérdőjelezését, a létező világ elleni fellépést. Még akkor is, ha az a fennálló, az a létező világ adott körülmények között a jobbak közé számít. A lázadás örök, Ádám a paradicsomot cserélte le a bizonytalanra, hogy lebírhatatlan intellektuális és morális kíváncsiságát kielégítse, s az isteni tiltás ellenére megismerkedjék az alma ízével.
A lázadás
fiatalos dolog, intellektuális dolog, értelmiségi biznisz, a jó, a jobb keresése munkál benne, tehát mélyen etikai kérdés. Ebben az évszázadban fiatalok és értelmiségiek és erkölcsi lények tízezrei lázadtak a fennálló ellen, de ez a lázadás semelyik században nem futott annyiszor vakvágányra, mint ebben a finiselő mostaniban. Értelmiségiek meghajoltak a század egyik hagymázas ideológiája - a fasizmus - előtt is, de különösen szembetűnő a kommunizmus és különböző válfajai felé forduló elhajlások testkultúrája. Külön és nagyon érdekes alfaja a kommunizmussal cicázó azon értelmiségiek zarándoklatai az egykor létező szocializmus országaiba, akik a maguk fogyasztói és jóléti kapitalizmusának anomáliái helyett részben vagy egészben elfogadták a kommunista üdvtant, majd - annak teljes bukása után - egzotikus változataiban keresték a megváltást.
Most megjelent nálunk egy fontos könyv, az 1956-os emigráns Hollander Pál híres könyve, a Politikai zarándokok. "...egy legyet sem tudnának agyonütni, de képesek egy eszme nevében vérengző vadállatokká válni" - írja Julien Benda az áruló írástudókról. A nyugati balosok azonban nem lettek vérnősző predátorok, hisz nem volt meg a lehetőségük rá; naiv vagy álnaiv, bepalizott vagy cinikus népszerűsítői jól vagy kevésbé jól látható diktatórikus rezsimeknek, amelyek egyetlen előnye, hogy nem az övék volt. Hollander az értelmiségi elidegenedés, utópiakergetés és a mintatársadalom áhításából vezeti le a Kelet és Dél felé forduló nyugati baloldali értelmiség szovjet és pszeudo-szovjet szimpátiáját. "Néhány értelmiségi (kiváltképp Angliában) levonta a végső következtetést is, és önként szolgálta a szovjet kémszervezeteket." (A szerző a Burgess-MacLean-Philby-féle cambridge-i csoportról beszél, a többség azonban ilyen messzire nem ment, megállt a szimpatizáns-propagandista státusnál.) Hollander könyvében kisebb terjedelmet szentel a húszas-harmincas évek klasszikus - Orwell, Koestler és mások által bőven megénekelt - szovjetbarátainak, akik később Kronstadt, Trockij sorsa, a perek, az 1937-es Barcelona, a Molotov-Ribbentrop-paktum hatására nagyon ki is ábrándultak a bolsevik kísérletből, és hatékony hidegháborús harcosok lettek. Hollander a későbbi, hatvanas-hetvenes évekbeli egzotikus kísérletek nyugati szimpatizánsaira koncentrál, Kuba, Vietnam, Kína, Nicaragua mániákusaira. Persze ezek az emberek is változtak akkorát, mint
Koestlerék generációja,
Hanoi Jane beült az észak-vietnami légvédelem géppuskáihoz fotóztatni magát, hogy aztán minden konzervatív-republikánus irodában kötelező ornamentika legyen a Jane Fonda: American Traitor Bitch öntapadós szlogen, később aerobicvideókon gazdagodott, míg a végén beházasodott a földkerekség egyik legjelentősebb médiabirodalmába (úgy is, mint Ted Turner meg az ő CNN-je). Kuba "friss, eleven ügy" volt, nem úgy, mint Hruscsovnak a XX. kongresszuson elmondott beszédével végképp lejáratott kelet-európai államszocialista bürokráciák, budapesti, prágai macskaköveken zörgő hernyótalpakkal. A Venceremos-brigád önkéntes munkára ment Amerikából a kubai cukornádültetvényekre, és az értelmiségi szimpátia tartott is, míg egy Padilla nevű költő és a homoszexualitás, mint olyan, nem lett a szivarozó kommunista caudillo áldozata. "Számos nyugati értelmiségi Kína, Kuba és Észak-Vietnam iránt érzett szimpátiája a harmadik világ iránti általános rokonszenvből fakadt. Az ő szemükben a fejletlenség és az ártatlanság összetartozó fogalmak." A Nemes Vadember mítosza, mint Montesquieu-nél, bár Hollander nem ért egyet azzal a viszonylag általános nézettel, hogy a nyugati értelmiség utópikus hajlamait a
"felvilágosodás
utószavának"
tekintse. Hollander meggyőzően írja le a nyugati balos értelmiségi magatartásminta álságosságát, mely felületes benyomások, felszínes megfigyelések alapján lelkesedett később tömeggyilkosnak bizonyult rezsimekért. Régi teóriám szerint Magyarországon, Kádár János kispolgári szocializmusában is nyugatias vonás volt a maoisták, che guevaristák jelentkezése, mert inkább párizsi, berkeleyi gesztusok voltak azok az úgynevezett "közmegegyezés" lábvizében, mint igazi pekingi kultúrforradalmárság, bolíviai bozótharcos gerillaháború. Aztán a 80-as években Nicaraguával végleg kihalt a politico-exotico turizmus, és itt maradtunk ezzel a csúf, új világunkkal árván, s maximum azt mantrázhatjuk Ginsberggel, hogy "No hope Communism/No hope Capitalism/Yeah".
Hollander könyve politikai szociológiai alapmű, kár, hogy nem tudott úgy ´88-89 tájban megjelenni magyarul, mert akkor még visszhangja is lett volna. Kár, hogy a mai magyar könyvkiadás újsütetű szokásához híven bántón sok benne a nyelvtani, korrekturális hiba.
Cserépfalvi, 1996, 920 Ft
* A nicaraguai forradalom szenvedély volt, és az is maradt. A szónak világi és keresztény felhangjai is voltak.
