E könyben a korszak avatott történészei próbálják bemutatni, hogyan sikkadt el rendre, választásról választásra a demokrácia, a választások tisztasága meg a polgárok lehetősége arra, hogy beleszóljanak sorsukba.
A magyar parlamentarizmus születési hibával jött a világra: az addig csak származási előjogok alapján járó szavazati jogott kiterjesztették azon nem nemesekre, akik a vagyoni, illetve műveltségi cenzusnak eleget tettek, ami önmagában még nem lenne probléma, csakhogy az így létrejövő féldemokratikus szisztémába átörökült a korábbi nemesi követválasztások kultúrája (s itt most nem is csak az utólag már hajmeresztőnek tűnő nyílt szavazásra gondolunk). Mire észrevesszük magunkat, már egész Európa rajtunk röhög, szánakozik vagy háborodik fel. A Tisza Kálmán, Bánffy Dezső és társaik által tűrt és támogatott módszerek gyomorforgató elegyét nyújtják a közigazgatási-adminisztratív visszaéléseknek, a nyílt karhatalmi terrornak, a korrupciónak (ennek bevetése során legtöbbször egyik fél sem maradt a másik adósa) meg az általános kulturálatlanságból fakadó ingyenes, éppen ezért (lásd: Móricz) mértéktelen zabáltatásnak-vedeltetésnek, melyet szerencsésebb esetekben egyéni, kis csoportos vagy tömeges verekedések követtek. Az Európában párjukat ritkítóan gusztustalan választások utólag nehezen lemérhető módon rombolták az utoljára 1848-49-ben feljavított Magyarország-képet (hogy ne mondjuk: országimázst), aminek, fájdalom, Trianon megalapozásában is volt némi szerepe.
A dualizmus kori választások
még egy tekintetben mutattak példát a későbbi koroknak: egyszerűen nem volt tétjük, mivel a váltakozó nevű kormányzó párt egyszerűen legyőzhetetlen volt (kivétel az 1905-1906-os választások, melyek nyomán végre az ellenzék is megégethette magát), mi több, a választások célja és tétje nem a változás, a kormányváltás volt, hanem éppen az, hogy ne változzon semmi. Arra azért a kötet szerzői is rámutatnak, hogy a nem teljesen tiszta eszközök s a különböző sumákságok csupán az arányok feljavításának eszközei voltak, hiszen maguk a választók is azt gondolták (sokszor nem is alaptalanul), hogy a kormányzó erőnek nincs alternatívája.
Ebből a szempontból látszólag kivételt képeznek az 1920-as és az 1945-ös voksolások, hiszen a két világháború után a diszkreditálódott régi elitek helyére új politikai csoportok törtek, ráadásul e két választás a megszálló, győztes hatalmak s a honi politikai erők együttes jóvoltából teljes mértékben megfeleltek a titkosság és a közvetlenség feltételeinek (a hadifoglyok és az éppen deportáltak persze nem szavaztak), ráadásul a jogkiterjesztés meg a forradalmak és az ellenforradalom közös ígéretének jegyében 1920-ban első ízben (s utána minden választáson) a nők is szavazhattak. Más kérdés, hogy e két választás nyomán (melyeket egész Európában szabályosnak és szabadnak ismertek el, ami azért túlzás volt) a parlamenti erők már korántsem alakíthattak szabadon koalíciót, elvégre a domináns nagyhatalmak (először az antant, majd a szövetségesek) ragaszkodtak a koncentrációs kormányhoz, amiből az sült ki, hogy egy határozott elképzelésekkel bíró kisebbség lenyomta a többieket, és szépen korlátozta (Bethlen), vagy teljesen felszámolta (kommunisták) a demokratikus intézményeket. A párhuzamok ezzel le is zárultak: Bethlen csínyjeit még tolerálta a konszolidációért hálás Európa - nem is szólva a lojális magyar választókról, a kommunista diktatúra viszont egyöntetű népszerűtlenséget élvezett mind itthon, mind külföldön. De azért a nyílt szavazás újbóli bevezetése 1922-ben (!) nem kis fegyvertény volt korunk magyar kormányfőinek stabil példaképétől, s akkor még nem is beszéltünk a nyílt szavazás melletti fals érvekről (aki magyar, az jellemes, egyenes gerinccel, nyíltan szavaz, illetve aki a titkos szavazáshoz ragaszkodik, annak titkolnivalója van). Hiába állítják a történészek, hogy Bethlen korrekt körülmények között győzhetett volna 1926-ban vagy ´31-ben, de azért csak kellett a túlbiztosítás (ha máshoz nem, akkor a koncszerzéshez), vele a rengeteg egyhangú körzet, ahol csak a kormánypárt indult, s ezért szavazni sem kellett (itt azért próbálkoztak az ellenzékiek is, csak valahogy sehogy sem sikerült nekik), a zsarolásra alkalmat adó ajánlások, melyeket a mostanihoz hasonlóan névvel-címmel kellett ellátni, az ellenzéki jelöltek meleg hatósági fogadtatása vagy a választókkal, kortesekkel, rosszabb esetben magukkal a jelöltekkel szembeni nyílt erőszak. Egy gyönyörű példa: Gömbös Gyula az 1935-ös választások idején a költő Szabó Lőrinccel üzeni meg a nyakas Bajcsy-Zsilinszkynek: Ha ellenállsz, Bandi, ki fogsz irtatni a parlamentből. S így is történik - más kérdés, hogy a Bajcsy-Zsilinszkyt kiszorító kormánypárti Kenyeres K. Miklós, civilben evangélikus vallású mérnökről hamarosan kiderült, hogy valójában Kahan Mózes Jakab szélhámos, Bél község rabbijának a fia.
A történelem gonosz fintora,
hogy a titkosság újbóli bevezetése az 1939-es választások előtt korántsem a demokratikus ellenzék két évtizedes harcának gyümölcse, hanem a mind izmosabb szélsőjobboldalnak tett engedmény, melyből azután ők is profitáltak (óvatos számítgatás szerint 49 nyilas képviselő kerül ekkor a parlamentbe). Meg persze a kormánypárt (MÉP), amely azért a titkosságot ellensúlyozandó vagyoni és műveltségi szempontból szigorúbban szabta meg a választók körét (ez nem tetszett sem a bal-, sem a szélsőjobboldali ellenzéknek). S akkor még nem is beszéltünk arról, milyen buzgalommal alkalmazták a hatóságok a második zsidótörvény rendelkezéseit, néhány napot adva az érintettek számára, hogy igazolják: felmenőik már a kiegyezés előtt (!) is Magyarországon éltek, már magában is vagy százezer embert akadályozott meg abban, hogy éljen szavazati jogával.
A módszer sok tekintetben hasonló volt az 1947-es választásokon is, ahol formálisan és informálisan a kommunista befolyás alatt lévő hatóságok százezreket fosztottak meg szavazati joguktól (a fasiszta-náci-nyilas szervezetek tagjain kívül kitelepítésre ítélt svábok, határon túli magyar menekültek, B listázottak, a brutális szeszély egyéb kiválasztottjai), ezenkívül ráadásként csaltak (kékcédula), majd a nekik legkevésbé tetsző párt (a Pfeiffer-párt) mandátumait mondvacsinált okokból megsemmisítették, a többieket pedig lassan megették ebédre. A könyv legfőbb tanulsága, hogy a lehető legkülönfélébb politikai erők (szabadelvűek, keresztény-nemzetiek, Hitler- és Sztálin-imádók) bírták kabarévá zülleszteni a választásokat - a rossz tapasztalatok után kifejezetten dicséretes, hogy népünk mégis mily lelkesedéssel fogadta a demokrácia tulajdonképpeni első igazi megszületését ezelőtt pontosan tíz éve.
Tudjuk, még két esztendő sem telt el a legutóbbi szavazás óta, s várhatóan még bő két év a következőkig, ám akit érdekel a magyar parlamentáris tradíció, annak tartalmas szórakozást nyújthat e tanulmánykötet, immáron második kiadásban, mely bónuszként magában foglalja a legutóbbi három szabad, szabályos és a századbéli előzményekhez képest örvendetesen unalmas voksolás történetét és értékelését is.
Barotányi Zoltán
Parlamenti választások Magyarországon 1920-1998; szerk.: Földes György, Hubai László, Napvilág Kiadó, Budapest, 1999
