No, nem mintha korábban ne tekintették volna a nagy parókás komponistát korszakos barokk mesternek és egyszersmind kedélyesen harsány zenetörténeti zsáneralaknak. Nagy tenorok mindig készséggel elröcögtették a Xerxész Largóját, s hallgattuk addig is a Messiást vagy a Vízizenét, ám Händel igazából mégiscsak mostanában lett újra azzá, ami a maga idején volt: a show-biznisz elismert géniuszává és valóságos közönségkedvenccé.
A nemzetközi trend lassacskán már hazánkban is kitapinthatóvá válik, miként azt a múlt hét második felének két programja is hangzatosan bizonyította. Alig másfél év után újra a Müpába látogatott ugyanis Philippe Jaroussky: ismét homogén Händel-műsorral, az Ensemble Artaserse kíséretében – viszont immár a meredeken felívelő pályájú Baráth Emőke társaságában. Áriákat, kettősöket, valamint concerto grosso-tételeket ígért az este, méghozzá azzal az ambícióval, hogy a számokból mintegy összeáll egy új Händel-opera: a szerelmesek kötelező hányattatásait, a félreértéseket és a nagy egymásra találásokat jelenetezve. S valóban, így is lehetett észlelni a múlt csütörtöki estét, de kár lenne tagadni, hogy kínálkozott egy másik értelmezése is az estének. Merthogy eddigi budapesti koncertjeinek bombaformája után a nagy francia kontratenor ezúttal bejelentett megfázással lépett a pódiumra. Ez a tény pedig nemcsak roppant feszültté tette Jarousskyt, de tapinthatóvá vált valami olyasmi is, ami e csodálatos énekessel kapcsolatban korántsem megszokott élményünk: a küzdelem. Bámulatos légzéskontrollját és muzikális intelligenciáját csúcsra járatva, Jaroussky most úgy teljesítette áriáit és duettjeit, hogy még náthásan is hozza a tőle elvárt osztályon felüli teljesítményt. És ez sikerült is neki: a bravúrszakaszokat mutatósan énekelve, egy-egy hangsúlytalan szakaszban csökkentve erőinek koncentrációját, mindig tüntető gyorsasággal elhagyva a dobogót, s egyszer még bosszúsan le is szólva onnan egy mobiljával fotózó nézőnek.
Jaroussky gyöngyházfényű hangja végül még ebben a feszült légkörben is diadalt aratott – önmaga és Händel számára. Különösen a szerencsénkre érezhetően felszabadultabb második részben, ahol Jaroussky és Baráth a Xerxész civódó kettősében csakúgy, mint az Ariodante kiküzdött idillű záróduettjében a kollegiális egymásra figyelés, a stílusérzék és a vokális összeillés tüneményét bámultatták meg velünk. Baráth ugyanis teljességgel egyenrangú partnere volt a kontratenorok kontratenorjának. Persze azzal a lényeges és itt markánssá váló különbséggel, hogy amíg a csúcson időző Jaroussky beosztással és kockázatvállalással immár egyaránt a megtartásért fáradozik, addig a fiatal magyar énekesnő a lendületes hódítás áldott pályaszakaszát élvezi ki a fülünk hallatára: szinte testiesen érzéki, hamvas bájú szopránját a mi hasznunkra kamatoztatva. (Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, szeptember 13.)
*
„A hazai színpadok ritka vendége” – az Óbudai Danubia Zenekar (ÓDZ) évadfüzete bájos eufemizmussal így hivatkozik háromestés Händel-sorozatának első művére, az Alceste című kísérőzenére. A semi-opera vagy masque gyanánt éppúgy említhető 1750-es mű valójában igazi fölfedezés a pesti közönség számára, még azzal együtt is, hogy Händel utóbb okosan újrahasznosította az Alceste számait. Az ökonomikus zeneszerzői húzást az a tény tette támadhatatlanná, hogy az eredeti művet végül nemhogy 1750-ben, de a komponista teljes hátralevő életében sem mutatták be. Mindezt az ÓDZ koncertsorozatainak bevett házigazdájától, Eckhardt Gábortól tudhattuk meg, aki egészen imponáló ismeretterjesztői erényekkel rendelkezik. Jól felismerhető, önironikus személyes stílus, kisujjból kirázott hasznos információk, kortörténeti adalékok és zenei eligazítások jól megkomponált garmadája, valamint félreismerhetetlen szerepjátszói indíttatás jellemzi Eckhardt fellépéseit. Ennek tanúsága gyanánt ezúttal a korabeli londoni műkereskedő és színpadi szerző, Abraham Langford megszemélyesítőjeként szórta ki közénk bőkezűen a tudásmorzsákat, mint más a fruttit. (Szereplése oly meggyőző volt, hogy csakis zárójelek között és a tévedés jogának előrebocsátásával kockáztatnánk meg az akadékoskodást: Händel szerintünk nem volt Sir George.)
A házigazdai megszólalások és a „multimédia extravaganza” szüneteiben a 2016-os operaházi Purcell-bemutató, A Tündérkirálynő révén megjegyzett fiatal ausztrál karmester, Benjamin Bayl dinamikus és stílusosan formált Händel-produkciót vezényelt elénk. Az ÓDZ nem historikus együttes, még ha most akadt is egy teorba a hangszerek sorában, ám a teljesítmény így is azt bizonyította, hogy a történetileg informált előadásmód hatása már szertegyűrűzött a hagyományos szimfonikus zenekarok világában is. A túláradóan és szinte meghatóan derűs Új Liszt Ferenc Kamarakórus társaságában négy énekes szólistának kínált főszerepet a férjéért a halált is vállaló, majd Héraklész által az alvilágból felhozott Alkésztisz története. Közülük a Kalliopé múzsa első, valósággal mákonyos hatású áriáját példásan megszólaltató Bakos Kornélia, valamint az ápolt, karcsú tenorja és kiváló szövegkezelése révén már jó ideje okkal méltatott, s még mindig szembeötlően fiatal Szigetvári Dávid érdemelt ki külön is lelkes hangú említést. (Budapest Music Center, szeptember 15.)
