„…friss, tiszta magyar levegőjű librettóhoz komponált abszolút művészi értékű muzsikát a már régóta külföldön élő, budapesti születésű Poldini Ede. Büszke lehet erre a művére, amellyel kitörölhetetlenül beleírta nevét a magyar opera történetébe. Pompás magyar vígoperát írt, melynek párja az egész magyar operairodalomban nincsen. A régi magyar palotás és verbunkos zenére épít, ezt fejleszti tovább eredetien, kimeríthetetlen ötletességgel. Színtiszta magyar zene, melyet őserejű magyar akcentus jellemez. Ötletes, finom, jellemző, kifejező, fordulatos, mindig újabb meglepetésekkel kedveskedő; és sehol semmi banalitás, semmi közhely benne. Zenekari kezelése virtuóz, színes, csillogó, derűs és pompásan illusztrálja a librettó komikumát és kedves humorát. Poldini vígoperája nemcsak ritka külső sikert aratott, hanem valóságos művészi értéket is képvisel.” Így méltatta 1924-ben a Tormay Cécile főszerkesztette Napkelet a Farsangi lakodalmat, amelynek akkori ősbemutatóját nem késett „a magyar vígopera születésnapja” gyanánt ünnepelni. S habár az idő sokat elmosott az eleve túlzó dicséretekből, azért Poldini műve mégis érdemes a figyelmünkre: ha másért nem, hát azért, hogy fölmérhessük, mi volt a magyar opera félúton a Kékszakállú és a Háry János között. Erre teremt most lehetőséget az Opera új bemutatója, amely ezúttal Almási-Tóth András átdolgozásában és rendezésében kínálja elénk a Farsangi lakodalom előadását, s benne Kálmán diák legfentebb, a címben megidézett tenorslágerét, a „Jártam künn a zivatarba[n]” kezdetű magándalt (Eiffel Műhelyház, február 19., hét óra).
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
