Kurt Cobain: Azt a keservét

  • Bori Erzsébet
  • 2014. április 4.

Zene

Áprilisban volt tíz éve, hogy Kurt Cobain öngyilkos lett. A drogelvonóból szökött, vásárolt egy vadászpuskát, egy akkora adag heroint, hogy egy lónak is sok lett volna, írt egy búcsúlevélfélét és szétloccsantotta az agyát.

Magyarországon nem voltak évfordulós megemlékezések, ahogy Nirvana-kultuszról sem beszélhetünk, de azért, gyaníthatóan rajongók jóvoltából, megjelent két könyv: karácsony előtt egy életrajz, nemrégiben a Naplók. Sajnos egyik sem az igazi (lásd keretes írásunkat). Életrajzban még mindig Michael Azerrad Come As You Are-ja az etalon, amely 1993-ban jelent meg először, Cobain jóváhagyásával és közreműködésével, a halála után egy zárófejezettel kiegészülve.

Ismerjük az autorizált, hivatalos életrajzok hátulütőit, Azerrad könyvéből sem hiányoznak, de még így is, azóta is veri a többi biográfiát. Mellette szól, hogy a szerző - a Cobain által amúgy nagyon nem kedvelt Rolling Stone munkatársa - el tudja választani a lényegest a lényegtelentől, a hitelest a légből kapottól, ellenáll a szenzációknak, hangzatos kijelentéseknek és melodrámai fordulatoknak (utóbbi kettő típushiba az efféle életrajzokban); nem él vissza az adatközlők, elsősorban főhőse bizalmával, de nem fogadja kritikátlanul minden információjukat. És remek a képanyaga. A Nirvanáról és tagjairól az idők során felröppentett sok sztori igazsága erősen kétes, ellenőrizhetetlen, de Azerradnak sikerült kompakt, egészében meggyőző és jellemző történetet összeraknia, ami nem kis teljesítmény, hiszen se szeri, se száma a legendáknak, a szemtanúk számos változatban keringő, kiszínezett, túlfényezett beszámolóinak, a lapokban megjelent fikcióknak, Krist és Kurt olyan interjúinak, a bandát bemutató sajtóanyagoknak, amelyekben sportot űztek az újságírók hülyítéséből. (A jelek szerint nem tudtak olyan blődséget kiagyalni, amit valaki be ne vett volna, hogy aztán exponenciálisan terjedjen tovább.)

És gondolhatjuk, hogy Cobain halála után szabadult csak el igazán a pokol. Akkor jöttek elő az általános iskolai osztálytársak és pedellusok, harmadik szomszédok, távoli rokonok és közeli barátok. Akkor derült ki, hogy Kurtnek, aki az utolsó hónapokban garniszállókba menekült milliós házából, és jóformán már csak a dílereivel érintkezett, legalább annyi barátja volt, mint József Attilának. Mint megannyi öngyilkosjelölt, Cobain is

figyelmeztetések és vészjelzések

sokaságát küldte környezetének, míg végül úgy tekintettek rá, mint a farkast kiáltó fiúra. Egyfelől reménytelen esetnek látták, akin már úgysem lehet segíteni (kivált, hogy nem is hagyja), másfelől nem győzték szuttyongatni, hogy vállaljon minél hosszabb, minél több országot érintő turnét, lépjen fel megagázsiért megafesztiválokon, menjen fotózásra, adjon interjúkat, szerepeljen a tévében. Mindezekhez akkor már nagyon sok embernek fűződött komoly egzisztenciális érdeke - köztük Cobainnek is, aki attól fogva, hogy meggazdagodott, rettegni kezdett az éhenhalástól. Amíg kartondobozban meg a közlekedésre amúgy sem alkalmas kocsijában lakott, nem aggasztotta a jövő. Soha nem volt alkalma megtanulni bánni a pénzzel, és páni rémületbe esett a csillagászati bevételeivel szemben álló csillagászati kiadásai láttán. Szíve szerint semmilyen promóciót, fesztivált, turnét nem vállalt volna, egy életre elege lett a menedzserek álomturnéiból (9 ország, 42 nap, 38 fellépés), a szabadtéri fesztiválokból, ahol mindig kriminális volt a hangzás (elég belehallgatni a readingi kalózfelvételekbe), a százezres koncertekből a sportcsarnokokban, ahol már nem a saját közönségüknek játszottak, hanem egy arctalan tömegnek, amely a híres rocksztárra fizetett be, és a No1 számot akarta hallani (Smells Like Teen Spirit), amit a Nirvana már halálosan utált. Első arénafellépésükön Cobain beindult a hangzástól, és belevetette magát a tömegbe, de ahelyett hogy fölemelték és kézről kézre adták volna, levitték a földre, érezte, hogy a zsebeiben turkálnak, valaki megütötte... a biztonságiak mentették ki, s ezennel véget ért a stage diving felhőtlen korszaka. És tudomásul kellett venniük, hogy soha többé nem játszhatnak klubokban. Szőttek még vad terveket arról, hogy csinálnak egy durva punk-rock lemezt, ami kibuktatja őket a mainstreamből, vissza az elveszett édenbe. De persze ez éppúgy agyrém volt, ahogy az éden sem létezett. Ócska furgonok, olcsó hangszerek, zárlatos erősítők, rémesen szólt az egész, csak a saját készítésű trikók eladásából kerestek annyit, hogy legalább a benzin- és a kosztpénz meglegyen... 88-as kaliforniai turnéjukon egy maroknyi lézengőnek játszottak kocsmákban, jó pár koncert el is maradt, mert nem volt közönség; 89-ben haveri kölcsönből meg Kurt akarnokságából kijött első nagylemezük, a Bleach. Legjobbkor: a grunge-nak meg seattle-i hangzásnak nevezett zenére ekkoriban támadt fel az érdeklődés. Gyakorlatilag minden átmenet nélkül, a semmiből szöktek az egekig.

Kurt és Chris (Krist) Novoselic gyerekkori barátok, mindketten egy Aberdeen nevű porfészekből jöttek, ami 150 mérföldre van Seattle-től. A helyről legyen elég annyi, hogy amikor a horvát emigráns Novoselic család oda-költözött Kaliforniából, Krist olyan súlyos depresszióba esett, hogy egy évre haza kellett küldeni a horvát rokonokhoz. Cobain középosztályhoz törleszkedő fehér aljanépnek nevezte saját családját, amely a sportot és a helyi faipart favorizálta a kreatív tevékenységekkel szemben (ez már csak azért is különös, mert Kurt világéletében girhes és beteges volt); művészi elismerést csak egyszer aratott otthon: egy megszólalásig hű Donald kacsával. De nem sokáig élvezte szülei szerető támogatását, mert nyolcéves korában elváltak, és a fiúra egyikük se formált igényt. Évekig hányódott egyik rokontól a másikig, aztán hol iskolatársaknál lakott, hol csövezett. Az utolsó évben kimaradt a középiskolából, mert a sok hiányzás miatt úgysem tudott volna leérettségizni. Az iskola ugyanolyan könnyen mondott le róla, mint a szülei. Senkinek nem tűnt fel (vagy senkit nem zavart), hogy sugárzóan és sokoldalúan tehetséges, festett, rajzolt, kollázsokat, képregényeket, szobrokat, installációkat készített; lényegében autodidaktaként megtanult dobolni, gitározni, énekelni, zenét szerezni és szöveget írni. Valószínűleg azért kötött ki a zenénél, mert az ő társadalmi helyzetében ez volt a legelérhetőbb kitörési pont.

Képmutatás (Cenzúrázott emléktábla Aberdeenben)

Képmutatás (Cenzúrázott emléktábla Aberdeenben)

Fotó: MTI/AP

Bunkesztániából menekült. Első kiadójuk és méltatóik a romlatlan tanyasi őserőt látták bennük, magyarul suttyókat, és Kurt egy életen át nem győzte bizonygatni, hogy ő nem vörös nyakú, szexista, bárdolatlan bunkó. De... még Courtney Love szerint is (akit szintén nem az intellektusáért szeretünk) elképesztően műveletlen és alul-olvasott volt. Zenei (mármint pop-zenei) ismereteit is csak lassan és nehezen szedte össze, minden egyebet illetően pedig tragikusan tájékozatlan maradt. Tragikusnak mondom, mert jó eszű és kivételesen érzékeny srácként sokat agyalt a világ dolgain, hogy aztán hosszú és keserves munkával feltalálja a spanyolviaszt, mit sem tudva arról, hogy már az ókorban is... A Nevermind beütése után megnyílt előtte a lehetőség, hogy szabadon alakítsa az életét, pótolja, ami kimaradt, bármit megtegyen, vagy ne tegyen egyáltalán semmit. Ám épp akkoriban keveredett egyre szorosabb viszonyba élete hősnőjével. Ő nevezte így: heroina.

Közkeletű vélekedés, hogy Kurt Cobaint a drogfüggése vitte a sírba 27 évesen, ugyanannyi idősen, mint Janis Joplint, Jimi Hendrixet, Jim Morrisont. Jól hangzó rocklegenda: önpusztítóan, gyorsan élni, nagy lángot vetni, blablabla. Ha összekapjuk magunkat, sokkal több túlélőt tudunk megnevezni, mint ahány áldozatot. Csak a halottakat jobban szeretjük. Utólag. Amíg élnek, megvetés sújtja őket, és van, ami még pusztítóbb a szernél:

a nulla tolerancia, a száz százalék képmutatás

társadalma. Egy kiterjedt drogkultúra, ahol egy olyan nemzedék ül a vezető posztokon, amelynek túlnyomó része használt (használ) valamit, ahol filmek, zenék, könyvek tömege foglalkozik meglehetős nyíltsággal a tárggyal, mint ami természetes része az életnek. Mármint a drog. De nem a drogos. Ő a világ szemében pária, szerettei a szart is kitapossák belőle, zsarolják, fenyegetik, kitaszítják, elviselhetetlen bűntudatot, öngyűlöletet keltenek benne, meg persze paranoiát. Kurt és Courtney, a boldog heroinista szerelmespár életét végül pokollá tette az üldözés, mindketten azt akarták, hogy a másik jöjjön le a drogról, amelyet egymást kijátszva szereztek be, néha ugyanattól a dílertől, és külön mentek a detoxba. Újra meg újra. Alig hihető, de a méregdrága klinikákon, ahol annyi egy nap, mint egy luxusszállóban, a megvonás fizikai tüneteinek enyhítéséből és csoportterápiából ("Gizi vagyok. Heroinista.") állt a kezelés, illetve kiöregedett hippik házaltak drogkarrierjük történetével a betegszobákban. A legjobb esetben foglalkoztak Kurt rejtélyes gyomorpanaszaival is, amelyeknek soha nem találták meg az okát. De sehol nem találtam nyomát annak, hogy felfigyeltek volna a depressziójára. Ami egyre súlyosbodott, részben a drogok miatt, amelyekkel kúrálni próbálta. "Bárcsak lenne valaki, akitől tanácsot kérhetnék. Valaki, akinek kiönthetném a lelkem, mégsem éreztetné velem, hogy nyomorult vagyok, akinek elmagyarázhatom, milyen bizonytalanságok kínoznak... Bárcsak megmagyarázná valaki, miért nem vágyom már arra, hogy bármi újat tanuljak. Hová lett az az energia, ami azelőtt mérföldeken és heteken át hajtott, hogy valami újat, valami mást találjak?"

false

 

Fotó: MTI/AP

1994 márciusában egy öngyilkossági kísérlet után - a számtalan heroin OD után ezúttal gyógyszer plusz pezsgő - merült fel először komolyan a pszichoterápia lehetősége, persze csak a drogelvonás után. A Nirvana menedzserei, ügyvédei, kiadói, Courtney és a banda egy pszichiáterrel közösen készültek rajtaütni Kurtön, de Krist riasztotta a barátját. Március 25-én, ezúttal Krist és Dave nélkül, akiknek valószínűleg nem szóltak, mégis összeült a nagy számonkérőszék: amikor Cobain egy ébresztő lövés után lement, ott találta őket a nappaliban. Szerződésbontással, válással, a gyerekláthatás megvonásával fenyegették. Merő jó szándékból. Kurt halála után ezt nevezte a bűnbánó Courtney "tough love"-nak ("érted haragszom...", nagyjából). Három nap múlva Cobain megkezdte ki tudja, hányadik elvonókúráját. Újabb három nap múlva hazaszökött. Azonnal keresni kezdték, de csak egy hét múlva találták meg: akkor már három napja halott volt.

Ennek tíz éve

Egy narkós rockzenésszel kevesebb..., érdekel ez még valakit? A maga idejében a Nirvana felforgatta a tánczenét, de némi zavar után visszaállt a rendes üzletmenet. Nincs még egy iparág, ahol nulla hozzáadott értékkel (tehetséggel, kreativitással) lehet hatalmasakat kaszálni. A nyolcvanas évek posványában együtt dagonyázott a rég halott rock, az őszinte, kőkemény antitézisnek szánt, de komikusan agyatlan metál, a nyálas new age, az ideológiák mentén szerveződő, de zeneileg többnyire másodlagos alternatív és a virulens diszkó; a rap már létezik, de csak a gettóban. A punk mozgalomként kiment a divatból, de helyi szinten megőrizte hajtóerejét, hiszen mindig lesznek dühös, lázadó kamaszok, akik csapatba verődnek a garázsban, az iskolában, a kisvárosban alakult zenekarok körül. A legjobbak közülük a szomszéd megyébe vagy a nagyvárosi punkkörökbe is eljutnak. Ezen túl már nem punk, hanem iparűzés. A stílusirányzatok hívei elkülönülő klikkeket alkotnak saját divattal, életformával, nyelvvel. Ezek néha ölre mennek egymással, de soha nem keverednek. És minden szereplőnek az az érdeke, hogy az elkülönülés fennmaradjon: a rajongóknak identitást ad, főként pedig kiterjedt és jövedelmező háttéripart lehet rá építeni. Ezt a status quót robbantotta szét a Nirvana, legalábbis egy időre. Kurt Cobain tök ösztönösen kereste és csinálta meg a saját zenéjét, amiben mindaz együtt van, amit szeret: a Beatles szívhez szóló dallamossága, az ősrock és metál nyers, zúzó ereje, az alternatívok szabadsága, a punk pusztító lázadása. És még valami, ami utoljára lett meg, a harmincas évek néger dalnoka, Leadbelly révén. A dalforma, ami egyidős az emberiséggel és már az ókorban is... aminél azóta sincs tisztább, tökéletesebb eszköz az érzelemkifejezésre. A Nirvana egyik legemlékezetesebb koncertjének - Unplugged in New York - két csúcspontja van. A Leadbelly-záródal (Where Did You Sleep Last Night), és ugyanez sajátban: a Pennyroyal Tea, ami az utolsó pillanatban, a helyszínen született meg. Korábban is játszották már, de akusztikus változatban sehogy sem akart összeállni. De Kurt ragaszkodott hozzá, kemény csatákat vívott érte az MTV-vel, akárcsak Bowie, a skót Vaseline vagy a Meat Puppets egy-egy számáért. Aztán a koncerten, amikor a Pennyroyal következett, váratlanul azzal állt elő, hogy ezt inkább egyedül játszaná el.

A Nirvana

alig pár évet létezett. A semmiből jött, elsöprő sikere nemcsak a szakmát, a zeneipart rázta meg, hanem a bandát is. Kurt Cobainnek nem volt elég ereje, szellemi muníciója, érzelmi biztonsága, sem elég ideje ahhoz, hogy feldolgozza. Nem tudta kivárni, hogy beérjen. Pedig most már jó. Elmúlt a hisztéria, de még mindig vannak és lesznek hívek, akik pusztán a zenéért hallgatnak Nirvanát, és ha Kurt fejest ugrana a felhőjéről, kézről kézre adnák a sárgolyó körül.

 

A könyvek

Azerrad könyve abban is etalon, hogy a rá következő életrajzok pontosan követik a felépítését. Charles R. Cross 2001-ben adta ki a magáét, amely A mennyeknél súlyosabb címen jelent meg magyarul. Szó szerinti fordítás, de az eredeti sem hangzik sokkal jobban: Heavier Than Heaven. A gyenge - vagy stílszerűbben: nehézkes - szójátékot egy menedzser hozta össze a 89-es európai turnéhoz (amelynek egyik állomása a Petőfi Csarnok volt; sokáig városi legendának tartottam, de több helyen találtam rá adatot, és már magam sem tudom, mit higgyek), és még csak nem is a Nirvanára utal, hanem a velük turnézó Tad másfél mázsás frontemberére, az idahói hentesre. Crossnak sajnos más téren is bizonytalan az ítélete, a forráskritikát még hírből sem ismeri, könyvében így zavarba ejtően keverednek a tények, a kitalációk és a nettó hazugságok. (Egy apróság: szegény kis Kurt sóvárogva áll a British Museum előtt, de nincs pénze bemenni.) Nem elhanyagolható szempont, hogy Cross jóval Cobain halála után látott munkához, amikorra már minden szereplő megköltötte és fényesre csiszolta a maga történetét, a szerző pedig velük tart azon az úton, amely visszafelé, a halál felől - és melodramatikus színezettel - értelmezi a dolgokat. Képek nincsenek, de Cross elmeséli, mi van a fotókon és rajzokon. A magyar kiadás a fordítással együtt rendben van; a neten bőséggel (magyarul is) elérhető anyagok ismeretében és némi egészséges gyanakvással olvasva jó képet ad a Nirvana történetéről.

Cobain naplóit tisztességtelen üzleti módszerrel dobták piacra. Kurt grafomán volt, spirálfüzetek tucatjait írta, rajzolta tele az évek során dalszövegekkel, koholt interjúkkal, bandaismertetőkkel, soha el nem küldött levelekkel, borító- és gitártervekkel, képregényekkel és a szó szorosabb értelmében vett naplójegyzetekkel. A füzetek egy része elveszett, megsemmisült, és már Kurt életében akadtak gondos kezek, amelyek kitépték a kényes oldalakat. A Naplók kiadói folytatták a rostálást, a könyv nagyobbik része sajtcédulákat tartalmaz, de van néhány mélyen megrendítő személyes bejegyzés is. Az anyag nagyjából időrendben halad, de nincs datálva. Nem vártam egy kritikai kiadás filológiai műgondját, de legalább annyi munkát belefektethettek volna, hogy ne lógjon ki a lóláb. A magyar kiadásra itt sem lehet panasz, Nádori Péter még jegyzetekkel is ellátta. Tetszik a fordítás, de egyes utalások értelmezéséhez elkelt volna a szakirodalom ismerete. Ha kekeckedni akarnék, mindkét könyvben beleköthetnék a számok címének és szövegének esetenkénti félreértésébe, de nem kötök: ami igazán siralmas, az a rengeteg angol nyelvű szövegmagyarázat, amely görcsösen az életrajzi adatoknak próbálja megfeleltetni a verseket, jó adag vulgárfreudista szósszal leöntve. Úgy tűnik, a lírai én fogalma nem hatolt be a tánczenetudományba.

Mindkét könyv alap, de aki még többet akar, az nézze meg a nirvana.lap.hu-t, nem kell megijedni a sok linktől, bárhonnan indul, szinte mindenütt ugyanazt találja.

Charles R. Cross: A mennyeknél súlyosabb. Kurt Cobain életrajza. Ford.: Stern Gabriella. Cartaphilus, 2003, 356 oldal, 3800 Ft; Kurt Cobain: Naplók. Ford.: Andersen Dávid, Nádori Péter. Tericum, 2004, 288 oldal, 4570 Ft

Figyelmébe ajánljuk

„Elindult a hír, hogy a Samsung vásárolta meg” – milyen üzem létesül az őrbottyáni téglagyár helyén?

Új tulajdonosa akadt az őrbottyáni téglagyárnak, ahol az eddigiektől eltérő tevékenység folyik majd. Rögtön elindultak a találgatások, hogy kinek az érdekeltségébe került az üzem. Az önkormányzat igyekszik megnyugtatni a lakosságot: az eddig ismert információk szerint nem lesz akkumulátor-feldolgozás, sem veszélyesanyag-raktározás.