Néhány éve egy kritikában Fodor Géza lényegre törően fogalmazta meg azoknak a felvételeknek a problémáját, amelyekben a kiadó Andrea Bocellit foglalkoztatja operaszereplőként: az olasz tenor-megasztár alapvetően nem operaénekes, inkább kitűnő slágerénekes. Így tehát – tehetjük hozzá immár mi, későbbi Bocelli-felvételek kritikusai – számára az opera olyan kabát, amely több mérettel nagyobb, lötyög rajta. A Decca Zubin Mehta vezényelte új Aidája ráadásul olyan lemez, amelyet nyilvánvalóan Bocelli személye köré képzeltek el; ő nem csupán egy a szereplők közül, hanem ez esetben kissé aránytévesztőn nem a cím- és főszereplő, Aida, hanem Radamès figurájának éneklője a lemez legfőbb attrakciója. Az ő neve szerepel a lemez borítóján legfelül, azt nyomtatták a legnagyobb betűkkel, ráadásul az összes többi énekest úgy választották ki, hogy kisebb nevek legyenek, és még Bocellit se tudják leénekelni. Félreértés ne essék: a lemez nem nevezhető rossznak, ezek az énekesek tudnak énekelni, sőt Bocelli is tud, csak épp az összhatás menthetetlenül középszerű, és abban az óriási felhozatalban, amely az Aidából a lemezkészítés évszázada alatt kitermelődött, egy ilyen felvétel egyszerűen nem rúg labdába. Még szerencse, hogy itt van a karmester, Zubin Mehta és a firenzei Maggio Musicale zenekara és kórusa. Mehta és az együttesek jóvoltából megérezhetünk valamit a mű erejéből, reprezentatív nagyvonalúságából, hangzásának pompájából és a jelenetek drámaiságából. De hát mit mondjunk egy olyan operafelvételről, amelyen a karmester és a zenekar a legjobb?
Decca, 2016
