Lemez

Verdi: Aida

  • - csk -
  • 2016. október 15.

Zene

Néhány éve egy kritikában Fodor Géza lényegre törően fogalmazta meg azoknak a felvételeknek a problémáját, amelyekben a kiadó Andrea Bocellit foglalkoztatja operaszereplőként: az olasz tenor-megasztár alapvetően nem operaénekes, inkább kitűnő slágerénekes. Így tehát – tehetjük hozzá immár mi, későbbi Bocelli-felvételek kritikusai – számára az opera olyan kabát, amely több mérettel nagyobb, lötyög rajta. A Decca Zubin Mehta vezényelte új Aidája ráadásul olyan lemez, amelyet nyilvánvalóan Bocelli személye köré képzeltek el; ő nem csupán egy a szereplők közül, hanem ez esetben kissé aránytévesztőn nem a cím- és főszereplő, Aida, hanem Radamès figurájának éneklője a lemez legfőbb attrakciója. Az ő neve szerepel a lemez borítóján legfelül, azt nyomtatták a legnagyobb betűkkel, ráadásul az összes többi énekest úgy választották ki, hogy kisebb nevek legyenek, és még Bocellit se tudják leénekelni. Félreértés ne essék: a lemez nem nevezhető rossznak, ezek az énekesek tudnak énekelni, sőt Bocelli is tud, csak épp az összhatás menthetetlenül középszerű, és abban az óriási felhozatalban, amely az Aidából a lemezkészítés évszázada alatt kitermelődött, egy ilyen felvétel egyszerűen nem rúg labdába. Még szerencse, hogy itt van a karmester, Zubin Mehta és a firenzei Maggio Musicale zenekara és kórusa. Mehta és az együttesek jóvoltából megérezhetünk valamit a mű erejéből, reprezentatív nagyvonalúságából, hangzásának pompájából és a jelenetek drámaiságából. De hát mit mondjunk egy olyan operafelvételről, amelyen a karmester és a zenekar a legjobb?

Decca, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.