Lemez

Verdi: Aida

  • - csk -
  • 2016. október 15.

Zene

Néhány éve egy kritikában Fodor Géza lényegre törően fogalmazta meg azoknak a felvételeknek a problémáját, amelyekben a kiadó Andrea Bocellit foglalkoztatja operaszereplőként: az olasz tenor-megasztár alapvetően nem operaénekes, inkább kitűnő slágerénekes. Így tehát – tehetjük hozzá immár mi, későbbi Bocelli-felvételek kritikusai – számára az opera olyan kabát, amely több mérettel nagyobb, lötyög rajta. A Decca Zubin Mehta vezényelte új Aidája ráadásul olyan lemez, amelyet nyilvánvalóan Bocelli személye köré képzeltek el; ő nem csupán egy a szereplők közül, hanem ez esetben kissé aránytévesztőn nem a cím- és főszereplő, Aida, hanem Radamès figurájának éneklője a lemez legfőbb attrakciója. Az ő neve szerepel a lemez borítóján legfelül, azt nyomtatták a legnagyobb betűkkel, ráadásul az összes többi énekest úgy választották ki, hogy kisebb nevek legyenek, és még Bocellit se tudják leénekelni. Félreértés ne essék: a lemez nem nevezhető rossznak, ezek az énekesek tudnak énekelni, sőt Bocelli is tud, csak épp az összhatás menthetetlenül középszerű, és abban az óriási felhozatalban, amely az Aidából a lemezkészítés évszázada alatt kitermelődött, egy ilyen felvétel egyszerűen nem rúg labdába. Még szerencse, hogy itt van a karmester, Zubin Mehta és a firenzei Maggio Musicale zenekara és kórusa. Mehta és az együttesek jóvoltából megérezhetünk valamit a mű erejéből, reprezentatív nagyvonalúságából, hangzásának pompájából és a jelenetek drámaiságából. De hát mit mondjunk egy olyan operafelvételről, amelyen a karmester és a zenekar a legjobb?

Decca, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.