Lemez

Verdi: Aida

  • - csk -
  • 2016. október 15.

Zene

Néhány éve egy kritikában Fodor Géza lényegre törően fogalmazta meg azoknak a felvételeknek a problémáját, amelyekben a kiadó Andrea Bocellit foglalkoztatja operaszereplőként: az olasz tenor-megasztár alapvetően nem operaénekes, inkább kitűnő slágerénekes. Így tehát – tehetjük hozzá immár mi, későbbi Bocelli-felvételek kritikusai – számára az opera olyan kabát, amely több mérettel nagyobb, lötyög rajta. A Decca Zubin Mehta vezényelte új Aidája ráadásul olyan lemez, amelyet nyilvánvalóan Bocelli személye köré képzeltek el; ő nem csupán egy a szereplők közül, hanem ez esetben kissé aránytévesztőn nem a cím- és főszereplő, Aida, hanem Radamès figurájának éneklője a lemez legfőbb attrakciója. Az ő neve szerepel a lemez borítóján legfelül, azt nyomtatták a legnagyobb betűkkel, ráadásul az összes többi énekest úgy választották ki, hogy kisebb nevek legyenek, és még Bocellit se tudják leénekelni. Félreértés ne essék: a lemez nem nevezhető rossznak, ezek az énekesek tudnak énekelni, sőt Bocelli is tud, csak épp az összhatás menthetetlenül középszerű, és abban az óriási felhozatalban, amely az Aidából a lemezkészítés évszázada alatt kitermelődött, egy ilyen felvétel egyszerűen nem rúg labdába. Még szerencse, hogy itt van a karmester, Zubin Mehta és a firenzei Maggio Musicale zenekara és kórusa. Mehta és az együttesek jóvoltából megérezhetünk valamit a mű erejéből, reprezentatív nagyvonalúságából, hangzásának pompájából és a jelenetek drámaiságából. De hát mit mondjunk egy olyan operafelvételről, amelyen a karmester és a zenekar a legjobb?

Decca, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.