Down: IV Part I - The Purple EP A New Orleans-i stoner/doom/sludge legenda érdekes kísérletbe kezdett a negyedik lemezét reszketve váró rajongói figyelő szeme előtt: a friss anyagot ugyanis nem egyetlen nagy-, hanem négy darab kislemezként dobják piacra, ráadásul saját kiadásban. Ennek a sorozatnak az első darabja a The Purple EP, ami a maga harmincegy-két percével odatehető akár a nagylemezek mellé is, noha ezt a státust a mindössze hat dal nem indokolná, még akkor sem, ha hallottunk már ennél rövidebb (Slayer: Reign In Blood) és ennél kevesebb dalt tartalmazó (Sleep: Dopesmoker), deklaráltan nagylemezként kiadott anyagokat is.
A lényeg persze - túllépve a manapság már egyre kevésbé fontos albumhossz- és formátumkérdésen - természetesen a zene, és ebben a szupergruppként felálló zenekar ezúttal sem hazudtolja meg az eredeti koncepciót, amely körülbelül kimerül abban, hogy ezek öten összegyűlnek egy New Orleans-i kocsmában, megisznak és elszívnak annyi sört és marihuánát, ami egy kisebb magyarországi község teljes lakosságát képes lenne három-négy napra öntudatlanságba taszajtani, majd lemennek a próbaterembe, és mindenféle megfelelési kényszer nélkül összedzsemmelnek néhány dalt. A The Purple-től ugyanakkor senki ne várja, hogy hőseink visszatérnek az egyes lemez slágeres világához: itt az előző album, az Over The Under beborult, ugyanakkor - sok hallgatás után - megszerethető hangulata a meghatározó. Az Open Coffins lassú, kettő-négyes bluesolása az első kapaszkodó ebben a tüskés anyagban, a rá következő The Curse Is A Lie megfontolt nyomasztásánál pedig már önkéntelenül bólogatunk (a dal végére hegesztett, lassulós, trouble-os ikerszólótól pedig akaratlanul is kicsordul a könny), hogy aztán a záró, majd' tízperces Misfortune Tellernél megtörténjen a kapituláció. (Down/Warner, 2012)
Neurosis: Honor Found In Decay Az oaklandi zenekar, túl azon, hogy a mostanában harminc és negyven közti magyar undergroundarcok számára az egyik legemlékezetesebb koncertet produkálta 1999-ben az Almássy téren, az utóbbi évek egyik legellenszenvesebb zenei trendjéért, a posztmetálért is felelős, amely unalmas és klisés zenekarok hadseregét termelte ki a késői Isis-lemezekkel kezdve egészen az olyan vadhajtásokig, mint például a Storm Of Light, amit nem más alapított, mint Josh Graham, a Neurosis koncertjeinek vizuálfelelőse - vélhetően azért, hogy magának is harapjon egy cafatot az anyazenekara által akaratlanul elindított trend kövérkés testéből. Tizedik lemezével a Neurosis csattanós pofont kever le a divatirányzat képviselőinek: az Honor Found In Decay ugyanis majdnem annyira gonosz és gyűlöletes, mint az 1996-os Through Silver In Blood volt. Bár a nyitó We All Rage In Goldon még könnyen átesik a hallgató, a kettes At The Well a maga megrázó építkezésével és a tíz perc fölé csúszó hosszával már megfeküdheti a gyanútlanabb hallgatók gyomrát, a záró Raise The Dawn pedig hiába építkezik egy decensen vontatott dob-bőgő témára, a keserű énekhang és a védjegyszerűen berobbanó gitárok mindenféle kérdés nélkül bizonyítják, hogy kik is ennek a műfajnak az igazi oroszlánjai. (Neurot, 2012)
Pig Destroyer: Book Burner A Pig Destroyer ötödik nagylemeze majdnem két perccel rövidebb, mint a Down minialbuma, és ez csak annak a fényében nem meglepő, hogy amíg Kirk Windstein csapata veretes doomot játszik, addig a PD grindcore-ban utazik. A Scott Hull által alapított brigád új lemezére a remekbe szabott Phantom Limb után öt évet kellett várni, mialatt a zenekar orvul elcsaklizta a Misery Index hihetetlenül tehetséges és pofátlanul fiatal dobosát, Adam Jarvist. A számtalan, zeneileg igazából értékelhetetlen viccprojektben is (például az Anal Cuntban, illetve az Agoraphobic Nosebleedben) érdekelt Scott Hull gitárosnak ez az egyetlen zenekara, amivel képes maradandót alkotni, és ezt a tényt a Book Burner dalai sem cáfolják meg, amelyek egyrészt úgy száguldanak át a gyanútlan hallgatón, mint az esős időben a sínekre merészkedő csigákon a Tenkes Intercity, másrészt - vélhetően Hull Black Sabbath-imádatának köszönhetően - kellő fogóssággal is bírnak ahhoz, hogy a szolidabb zenék barátainak se legyen ez a menet túl tömény. (Relapse, 2012)
Demonic Death Judge: Skygods Az e havi sötét ló a már nevében is megragadó Demonic Death Judge. Ha valaki azt hinné, hogy Finnországból csak neoklasszikus, giccses gitárvillogásra építő zene jöhet, az súlyosan téved: a homlokegyenest ellenkező felfogású DDJ második teljes anyagával mindjárt az év egyik legjobb lemezét készítette el. Képzeljünk el egy retrotripben utazó Bongzillát mogorva, fuzzos gitárhangzással, kellő mennyiségben adagolt pszichedéliával, megfontoltan építkező dalokkal, s mindehhez egy olyan énekhangot, ami viszont a black metalt, leginkább a korai Darkthrone-t juttatja eszünkbe. Ha pedig az imént felsoroltakhoz hozzátesszük még, hogy a Skygodson nagyítóval sem találni egyetlen kevésbé eltalált riffet vagy gyengébbre sikerült dalt, akkor már érthetjük, miért ez a zenekar 2012 egyik legnagyobb felfedezése. (Inverse, 2012)
