Lassú, gyors, lassú

Négy új metállemez

  • Vincze Ádám
  • 2012. december 22.

Zene

Papírforma és egy meglepetés: az underground legtekintélyesebb amerikai szereplői mellé felzárkózik egy ismeretlen finn versenyző.


Down: IV Part I - The Purple EP A New Orleans-i stoner/doom/sludge legenda érdekes kísérletbe kezdett a negyedik lemezét reszketve váró rajongói figyelő szeme előtt: a friss anyagot ugyanis nem egyetlen nagy-, hanem négy darab kislemezként dobják piacra, ráadásul saját kiadásban. Ennek a sorozatnak az első darabja a The Purple EP, ami a maga harmincegy-két percével odatehető akár a nagylemezek mellé is, noha ezt a státust a mindössze hat dal nem indokolná, még akkor sem, ha hallottunk már ennél rövidebb (Slayer: Reign In Blood) és ennél kevesebb dalt tartalmazó (Sleep: Dopesmoker), deklaráltan nagylemezként kiadott anyagokat is.

 

A lényeg persze - túllépve a manapság már egyre kevésbé fontos albumhossz- és formátumkérdésen - természetesen a zene, és ebben a szupergruppként felálló zenekar ezúttal sem hazudtolja meg az eredeti koncepciót, amely körülbelül kimerül abban, hogy ezek öten összegyűlnek egy New Orleans-i kocsmában, megisznak és elszívnak annyi sört és marihuánát, ami egy kisebb magyarországi község teljes lakosságát képes lenne három-négy napra öntudatlanságba taszajtani, majd lemennek a próbaterembe, és mindenféle megfelelési kényszer nélkül összedzsemmelnek néhány dalt. A The Purple-től ugyanakkor senki ne várja, hogy hőseink visszatérnek az egyes lemez slágeres világához: itt az előző album, az Over The Under beborult, ugyanakkor - sok hallgatás után - megszerethető hangulata a meghatározó. Az Open Coffins lassú, kettő-négyes bluesolása az első kapaszkodó ebben a tüskés anyagban, a rá következő The Curse Is A Lie megfontolt nyomasztásánál pedig már önkéntelenül bólogatunk (a dal végére hegesztett, lassulós, trouble-os ikerszólótól pedig akaratlanul is kicsordul a könny), hogy aztán a záró, majd' tízperces Misfortune Tellernél megtörténjen a kapituláció. (Down/Warner, 2012)

 

 

 

 

 


Neurosis: Honor Found In Decay Az oaklandi zenekar, túl azon, hogy a mostanában harminc és negyven közti magyar undergroundarcok számára az egyik legemlékezetesebb koncertet produkálta 1999-ben az Almássy téren, az utóbbi évek egyik legellenszenvesebb zenei trendjéért, a posztmetálért is felelős, amely unalmas és klisés zenekarok hadseregét termelte ki a késői Isis-lemezekkel kezdve egészen az olyan vadhajtásokig, mint például a Storm Of Light, amit nem más alapított, mint Josh Graham, a Neurosis koncertjeinek vizuálfelelőse - vélhetően azért, hogy magának is harapjon egy cafatot az anyazenekara által akaratlanul elindított trend kövérkés testéből. Tizedik lemezével a Neurosis csattanós pofont kever le a divatirányzat képviselőinek: az Honor Found In Decay ugyanis majdnem annyira gonosz és gyűlöletes, mint az 1996-os Through Silver In Blood volt. Bár a nyitó We All Rage In Goldon még könnyen átesik a hallgató, a kettes At The Well a maga megrázó építkezésével és a tíz perc fölé csúszó hosszával már megfeküdheti a gyanútlanabb hallgatók gyomrát, a záró Raise The Dawn pedig hiába építkezik egy decensen vontatott dob-bőgő témára, a keserű énekhang és a védjegyszerűen berobbanó gitárok mindenféle kérdés nélkül bizonyítják, hogy kik is ennek a műfajnak az igazi oroszlánjai. (Neurot, 2012)

 

 

 

 

 

 


Pig Destroyer: Book Burner A Pig Destroyer ötödik nagylemeze majdnem két perccel rövidebb, mint a Down minialbuma, és ez csak annak a fényében nem meglepő, hogy amíg Kirk Windstein csapata veretes doomot játszik, addig a PD grindcore-ban utazik. A Scott Hull által alapított brigád új lemezére a remekbe szabott Phantom Limb után öt évet kellett várni, mialatt a zenekar orvul elcsaklizta a Misery Index hihetetlenül tehetséges és pofátlanul fiatal dobosát, Adam Jarvist. A számtalan, zeneileg igazából értékelhetetlen viccprojektben is (például az Anal Cuntban, illetve az Agoraphobic Nosebleedben) érdekelt Scott Hull gitárosnak ez az egyetlen zenekara, amivel képes maradandót alkotni, és ezt a tényt a Book Burner dalai sem cáfolják meg, amelyek egyrészt úgy száguldanak át a gyanútlan hallgatón, mint az esős időben a sínekre merészkedő csigákon a Tenkes Intercity, másrészt - vélhetően Hull Black Sabbath-imádatának köszönhetően - kellő fogóssággal is bírnak ahhoz, hogy a szolidabb zenék barátainak se legyen ez a menet túl tömény. (Relapse, 2012)

 

 

 

 

 

 


Demonic Death Judge: Skygods Az e havi sötét ló a már nevében is megragadó Demonic Death Judge. Ha valaki azt hinné, hogy Finnországból csak neoklasszikus, giccses gitárvillogásra építő zene jöhet, az súlyosan téved: a homlokegyenest ellenkező felfogású DDJ második teljes anyagával mindjárt az év egyik legjobb lemezét készítette el. Képzeljünk el egy retrotripben utazó Bongzillát mogorva, fuzzos gitárhangzással, kellő mennyiségben adagolt pszichedéliával, megfontoltan építkező dalokkal, s mindehhez egy olyan énekhangot, ami viszont a black metalt, leginkább a korai Darkthrone-t juttatja eszünkbe. Ha pedig az imént felsoroltakhoz hozzátesszük még, hogy a Skygodson nagyítóval sem találni egyetlen kevésbé eltalált riffet vagy gyengébbre sikerült dalt, akkor már érthetjük, miért ez a zenekar 2012 egyik legnagyobb felfedezése. (Inverse, 2012)

 


Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.