Magyar Narancs: Gyerekkorod óta verseket írsz, a rapperkedés viszont egyfajta viccként indult – ezt bizonyítja művészneved is. Hol fordult komolyra a dolog?
Lil Frakk: Sokáig próbáltam szétválasztani az életemet Jorgoszra és Lil Frakkra, de mára el kellett fogadnom, hogy a kettő teljesen egybeforrt. Frakk vagyok a 45-ös buszon utazva vagy itt ülve is – a legjobban viszont akkor vagyok Frakk, amikor a szövegeimet írom és zenélek. A Universallal kötött első kiadói szerződésem, azaz 2019 óta érzem, hogy ez tényleg komoly. Azelőtt valóban csak egy poén volt, a haverokkal rappeltünk, meg hugyos pincékben koncerteztünk, aminek megvolt a maga bája, egyikünk sem gondolta, hogy ebből meg lehet élni. A hiphop akkoriban még egy underground dolog volt itthon, szerencse is kellett ahhoz, hogy a hazai újhullámos trap felívelésével egyfajta zászlóvivővé váltam. De az ajtót Krúbi rúgta be, ő az, aki új ízt hozott. Vele megérkeztek azok az arcok, akik a Soundcloudra feltöltött zenéikkel kezdték – ilyen voltam én is.
MN: Több interjúdban elmondtad, hogy az első mixtape-ed még Fluornak adtad oda egy közönségtalálkozón. Az emberek többsége viszont az Írj már vissza Gyurcsány Feri című, 2018-as számoddal találkozott először. Mi történt a kettő között?
LF: Leginkább suliba jártam. Általános iskolásként találtam rá a zenére, azon belül is a hiphopra. Eminemet és Dr. Drét hallgattam, miközben anyám rendszeresen elvitt koncertekre, többek közt Fluor Tomi-koncertekre vitt az Aréna Plázába és hasonló helyekre. Nagyon szerettem a zenéit és nagy hatással volt rám, átírtam a szövegeit, esténként pedig néztem őt a VIVA tévében, arról álmodozva, hogy én is a színpadon állok majd. Elkezdtem otthon, kamerával felvenni a saját zenéimet, a VirtualDJ-ben pedig összerakni a számokat. A zuglói Liszt Ferenc Általános Iskolába jártam, de annak zenei tagozatára nem vettek fel. Az iskolai kórusba is csak azért jutottam be, mert diákönkormányzatos voltam, viszont mondta az énektanár, hogy én inkább csak tátogjak – tisztára, mint a Mindenki című rövidfilmben. Nem nagyon láttak bennem muzikalitást. Minden a gimnáziumban változott meg: felvettek az álomsulimba, a Vörösmartyba média tagozatra. Végre engem is befogadtak, azt éreztem, hasonszőrű emberek között vagyok.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
