Magyar Narancs: Játszottál már altert a Kiscsillagban, jazzt a Santa Diverben, artrockot a Davban. Szólóban viszont egészen másfajta zene, zongorás kamarapop csúszott ki belőled. Hogyhogy?
Szesztay Dávid: Miután 2016-ban pihenőre küldtem a Davot, eleinte egy új zenekarban gondolkodtam. Amikor ez sehogy sem akart összeállni, arra gondoltam, miért ne kísérletezhetnék egyedül a stúdióban. Azért is tudtam bátran felvállalni, hogy szólólemez lesz, mert ez a nyugisabb stílus tükrözi az ízlésemet.
Amikor kikapcsolódok, ilyen jellegű zenéket hallgatok. Erik Truffaz-tól a Pearl Jamig sok mindent szeretek, de a vége mindig az, hogy berakom a kedvenc Radioheademet. Vagy mostanában például Villagerst, amelyben egy ír srác játszik countryba hajló, pár akkordos számokat. A szólólemez dalainak zöme 2016 nyarán született, amikor sok új hatás ért. A fesztiválszezon elején kerültem be a Kiscsillagba, állandóan úton voltunk, és valószínűleg igényem volt rá, hogy kontrasztként csendesebb zenéket írjak.
| ||
MN: Miért döntöttél úgy, hogy minden hangszeren te fogsz játszani?
SZD: Mert izgalmas kihívásnak tűnt. Nem véletlenül lettem multi-instrumentalista. Már 12 évesen is azt élveztem, hogy a Yamaha magnómmal egymás mellé pakolhattam négy különböző hangsávot. Szeretem váltogatni a hangszereket, megírni valamit gitáron, aztán átkapcsolni basszusgitárosba, és azzal a mentalitással kiegészíteni a dalt. Képtelen vagyok egyetlen hangszer mellett letenni a garast.
MN: A zongora volt az első szerelem?
SZD: Igen, de aztán némileg kiszerettem belőle. Későn, 13 évesen kezdtem zongorázni, a családom azt hitte, úgysem lesz már zenész belőlem. Aztán elkapott a rockzene, átváltottam elektromos gitárra, az első zenekaromban is punk-rockot játszottam. A zongorával kötött barátságom a 2000-es évek elején élte fénykorát, amikor a Kamu zenekarban billentyűztem.
Nem mondom, hogy jazz-zongorista lettem, de alaposan belemásztam ebbe a játékstílusba. A basszusgitár pedig csak úgy rám ragadt. Kézdy Luca, a későbbi feleségem hívott el egy jazzformációba, és kitalálta, hogy próbáljam ki a basszusgitárt. Jó ötlet volt, mert közel áll hozzám az a stabilitás és alázat, amit ez a hangszer képvisel egy zenekarban. Annyira megszerettem, hogy ma már basszusgitáron gyakorolok a legtöbbet, és a Lucával közös zenekarunkban, a Santa Diverben is ezen játszom.
MN: Autodidakta vagy?
SZD: Többnyire. Magántanárhoz jártam zongorázni.
MN: Nem hiányzott soha a jazzképzés?
SZD: Nem, mert a Kamuban olyan zenészek vettek körül, akik hasonló cipőben jártak. Funkos jazzt játszottunk, amire Erik Truffaz és a hetvenes évekbeli, San Francisco utcáinra hajazó funk is hatott. Ott tehát nem a technikai tudás, hanem az volt az érdekes, hogy viszonylag egyedi módon keveredtek a stílusok. Csak a Budbudās nevű all star jazz-zenekarban keltett bennem ez feszültséget, de voltak rajtam kívül mások is, akik nem tudtak kottát olvasni, így nem stresszeltük szét magunkat ezen.
MN: Ahogy jazz-zongorista, úgy végül színész sem lettél, pedig egy időben sokat forgolódtál alternatív társulatokban.
SZD: Kisgyerekként humorista akartam lenni. Szerettem szerepelni, bohóckodni, de ez kamaszkorban elmúlt. Gátlásos lettem. Emiatt úgy éreztem, bennem ragadt valami, amit nem bontakoztattam ki. Mivel nem voltam elég képzett ahhoz, hogy a jazztanszakra felvételizzek, egy alibi főiskola után az akkoriban induló szinkronszínész-tanfolyamok egyikére jelentkeztem.
Onnan hívott el Cserje Zsuzsa a Pesti Kör néven induló színiiskolába. A hároméves képzés után pár osztálytársammal összeálltunk, és a Szkéné Színház kamaraszínházában, a Stúdió K-ban alapítottunk egy társulatot. Két darabot állítottunk színpadra, az Ismeri a Tejutat? című, kétszereplős Karl Wittlinger-előadásban én voltam az egyik őrült az elmegyógyintézetben. Élveztem a színészetet, sőt rendezői ambícióim is támadtak, de a második darabnál elfogyott az energiám.
Több zenekarban játszottam, nem tudtam mellé a társulatot is bevállalni. Később azért sok mindent kamatoztattam a színészi tapasztalataimból, amikor színházi és filmzenéket írtam. Pater Sparrow kísérleti sci-fijéhez, az 1-hez elég sötét zenét kellett írni, amiben visszanyúlhattam a radioheades gyökereimhez, illetve Keszég Lászlónak – akivel még a Pont Műhelyben ismerkedtünk meg – szoktam évente egy rendezéséhez zenét szerezni. Legutóbb például A fizikusokhoz, amit a Pécsi Nemzeti Színházban rendezett.
MN: Zenekaraidnak fontos eleme a műfajok köztiség. Izgalmas, a progresszív rocktól a jazzig kalandozó anyagokat adtál ki a Davval is.
SZD: A zenei sokszínűséggel meg kellett tanulnom együtt élni. A Davnak alapproblémája volt, hogy túl szerteágazó zenét játszottunk, amit nem lehetett igazán profin megvalósítani. A közönség sem tudta követni, mert aki a jazzt szereti, annak túl rockos volt, aki a rockot, az nem értette, miért játszunk hatperces, instrumentális zongoradarabot egy zúzás után.
A zenei ötletek jók voltak, de ha nincs minden részlet a helyén, az lehúzza az egész számot. Sok frusztrációt okozott az is, hogy kénytelen voltam énekelni, mert nem találtunk frontembert. A Dav vége felé jöttem rá, hogy jobban szét kell válogatni az ötleteimet. Azóta számlistákat írok a különböző stílusú dalvázlatoknak. Annak a híve vagyok, hogy egy stíluson belül legyen színes a zene, de a lemeznek legyen egy egységes karaktere. Ebben a felfogásban született a Dalok bentre is.
MN: Amin végig te énekelsz. Komfortosabban érzed már magad az énekesszerepben?
SZD: Választhattam: vagy feladom az éneklést, vagy elkezdek gyakorolni. A Kiscsillagban először hülyének néztek, miért berregek a koncertek előtt, de el kellett fogadnom, hogy gyengébbek a hangszálaim, és inkább elvégzem ezeket a szájpörgetős gyakorlatokat fellépés előtt. Mára kibékültem azzal is, hogy nem énekelhetek magas hangfekvésű rockdalokat, mert abból csak szenvedés lesz.
A szólólemezre életemben először olyan hangnemben írtam számokat, ami kényelmes számomra. Ezeket a szólódalokat el tudom énekelni akár másnaposan, kialvatlanul is. Nem mintha ez jellemző lenne rám.
MN: Dalszerzőként mennyire tudtál beilleszkedni a Kiscsillagba?
SZD: A Kiscsillag Lovasi zenekara, amelyben megvalósíthatja önmagát. Nyitott az ötletekre, de ezt a felállást senki nem akarja megbolygatni.
MN: A legutóbbi Kiscsillag-sláger, az Ott, ahol akarod zenéjét mégis te írtad.
SZD: Eddig olyan progresszív zenekarokban játszottam, ahol bármi belefért. Pár éve viszont kipróbáltam, tudok-e háromperces pop-rock dalt írni. Közzétettem néhány demót a netem, szerintem ezekre figyelhettek fel a Kiscsillagban, amikor kerestek valakit a zenekarba. Miután bevettek, Lovasi megkért, hogy mutassak neki témákat.
Elővettem a fiókból a rockos ötleteimet, de ő azokra a dalokra rezonált, amelyekből a szólóalbum lett. Ezek között volt az Ott, ahol akarod is, amire írt szöveget. Friss tagként nagyon nagy élmény volt, hogy az én dalommal is foglalkoztunk, remélem, lesz folytatása.
MN: Kellett a szólólemez ahhoz, hogy a szakma elismerjen dalszerzőként?
SZD: Igen. Fűtött a motiváció, hogy ennyi idősen letegyek már valamit az asztalra, amit relevánsnak érzek. Úgy érzem, ez sikerült, és izgalmasan szólalnak meg a dalok élőben is. És egy kicsit monumentálisabban. A lemezen több szám is van, amely halad valami felé, de amikor azt hinnéd, jön a csúcspont, szándékosan visszafojtom a dalt, majd szép csendesen kieresztem a feszültséget.
Ezeket a dalokat élőben jobban kibontjuk, de azért hűek maradunk a lemezhez, nem gitározunk bele óriási szólókat. Most nagyon izgat ez a fajta kísérletezés. Már írtam is öt új dalt, hogy koncerten kitöltsük az egyórás játékidőt, szóval lesz majd következő lemez is.
