SZIGETMELLÉKLET - Elektronikus tánczene

Táncolj, tapsolj, dalolj!

  • - minek -
  • 2015. szeptember 6.

Zene

Az elektronikus tánczenék rajongóit nem igazán kényezteti el idén a Sziget, de azért nekik is akad majd némi látni- és hallanivaló az élőben elővarázsolandó, vokális fajtából.

SBTRKT Aaron Jerome a saját neve alatt is respektált producernek számított, s már 2007-ben, kiváló énekesnők közreműködésével összerakott egy remek szerzői albumot (Time to Rearrange), amelyen megmutatta, hogyan tudja szintetizálni és gusztusos szerzeményekké formálni a funk, a hiphop, a soul, a dzsessz hagyományaiból jött, groove-ban tocsogó zenéket. 2009 után, a brit dubstep szubkultúra fel- és levirágzásával egy időben Jerome nevet változtatott, s immár SBTRKT néven lépett fel – ami a kivonás értelmű subtract volna, mínusz a magánhangzók, s ehhez tetszetős ideológiát is gyártott: a produkcióban fontos elem volna az anonimitás, így magáról nem is hajlandó beszélni – személyét mintegy kivonja a produkcióból, s a zenéje helyette is szólni fog. Ezt a képet erősítik az élő fellépése­ken viselt, direkt a számára tervezett ceremoniális maszkok is.

Élőben Jerome többnyire állandó közreműködőjével, az énekes Samphával lép fel: közös egyetértésben nyomogatják a kütyüket és a billentyűket a színpadon. S van mit előadniuk, mivel mind a 2011-es bemutatkozó album, mind a tavalyi Wonder Where We Land igazi mestermunka, finom részletekben gazdag, cizellált műdarab. Utóbbival, melyen Sampha és Jessie Ware mellett Ezra Koenig (Vampire Weekend), Koreless vagy a Chairlift énekesnője, Caroline Polachek is otthagyta a maga lenyomatát, egészen sajátosan újította meg a városi soult/r&b-t. A jóízűen összetördelt, sokkal inkább a hiphop-, mint a dubstep-hagyomány nyomait mutató ütemek finoman csomagolják be a hol andalító, hol pengeéles vokálszólamokat. (A38 Színpad, augusztus 12., 03.00)

 

FUTURE ISLANDS A tengerentúli trió jó kilenc éve alakult az észak-karolinai Greenville-ben, és jó ideig csak a keleti parti színtéren ismerték őket – még ha idővel át is tették székhelyüket a jóval nagyobb Baltimore-ba. A Future Islands éppen olyan lelkesen folytatja a nyolcvanas évek szintipop-, fehér („kékszemű”) soul- és poszt-punk/new wave-hagyományát, mint a kilencvenes évek elektrorockját, vagy a közelmúlt melodikus-szenzitív elektropop produkcióit. De ne értsük félre, ez nem holmi szentségtelen Human League/Saint Etienne/Junior Boys hibrid – bár ezek az emlékek azért előtörnek, mikor őket hallgatjuk. A FI a gitár, a gépdobok, a szinti amúgy szokatlannak semmiképpen sem nevezhető kombinációjából különösen hangulatos elegyet tudott összebogozni. A kulcs a remek, fülbemászó dalok sora, melyeket Samuel T. Herring, az egyedi hangi adottságú vokalista tolmácsol: finoman fátyolos orgánumában mindig akad jó adag soulos íz, ami még ellenállhatatlanabbá teszi a produkciót. Ebből a szempontból is unikum a Fall from Grace című szám, amelyben egyszerre idézi meg Bryan Ferryt és Trent Reznort.

A Future Islands gyakorlatilag megalakulásától adja ki zenéit, melyek idővel mind jelesebb kritikai és közönségsikert arattak: a legutóbbi albumuk, a recepciójában talán még az előzőt is felülmúló, tavalyi Singles már a 4AD-nél jött ki. Ez az igazi, telivér poplemez kreativitása, dalszerzői és előadói pályafutása csúcsán mutatja a triót: szerencsére mi is ebben a fázisukban láthatjuk most őket. (A38 Színpad, augusztus 11., 22.00)

 

JAMIE WOON A kifinomult, karakteresen érzéki hangú dalszerző-énekes a szokásosan hatásos receptet követi: ügyesen és megnyerően ötvözi egymással az elektronikus ütemeket és szintifutamokat a fülledten forró soulhangzással. Az apai ágon maláj-kínai, míg az anyain skót-ír felmenőkkel rendelkező Woon zenei tanulmányait a legendás BRIT Schoolban végezte, akárcsak Adele, Leona Lewis, Katie Melua vagy Amy Winehouse. Velük szemben azonban sokkal inkább hatott rá az előző évtized basszusban gazdag elektronikus zenéje, a korai dubstep és néhány különösen borult, újító producer. Hogy mást ne mondjunk, többször dolgozott együtt a műfaj egyik úttörőjével, Buriallel, és az ő nevét is talán a dubstep/poszt-dubstep szcénában ismerték meg. Első saját, ma már ritkaságnak számító kiadványa, a még tizenévesként összerakott 2006-os Wayfaring Stranger EP volt, melyen Burial is remixelt. A most huszonnyolc éves énekes 2011-ben adta ki nagy hatású bemutatkozó albumát, a Mirrorwritingot, amellyel végleg befutott. Mondjuk azóta sem jelentkezett újabb szólóanyaggal: alapos ember, az előző is sok év munkájának a gyümölcse volt. Ezzel szemben ő énekelte fel a 2013-as Disclosure-album (Settle) egyik legnagyobb sikerét (January), idén pedig az általunk is méltatott Portico-lemezen lehetett hallani a hangját. Jamie Woon visszatérő vendég Budapesten: már 2011 decemberében telt házas koncertet adott az A38 hajón, és itt forgatta talán legismertebb száma, a Lady Luck klipjét is. (A38 Színpad, augusztus 14., 20.15)

JUNGLE A londoni Jungle kollektíva végeredményben két gyerekkori barát, Tom McFarland és Josh Lloyd-Watson kreálmánya: ketten együtt számtalan formációban játszottak együtt, mire 2013 elején tető alá hozták az új zenekart. Identitásukat szándékosan a háttérbe szorítva ezentúl csupán J és T lettek: minden energiát a zenei produkcióba, a nyolcvanas évekre kacsintó vizuális háttér megteremtésébe fektettek (beleértve a jól kitalált, artisztikus, részben Lloyd-Watson által rendezett videoklipeket). Mire tavaly az XL kiadónál kijött bemutatkozó albumuk (hoppá: a Jungle), már készen is volt a hype – ehhez képest igazán remek zeneanyagot sikerült összerak­niuk. A Jungle éppen azt az érzelmes szintipop/modern soul vonalat tolja, amelyben kulcskérdés, hogy a dalok töltete, sőt érzéki változatossága az album első percétől az utolsóig a hangfal elé szögezze a befogadót. Nos, a Jungle-nak itt sem sikerült hibáznia: a srácok annyira hatásvadászok, amennyire kell, a dalok előadásához pedig megvan a szívdöglesztő orgánumuk is. A siker kulcsa persze nem csupán J és T: körülöttük egész kis kollektíva alakult ki: vokalisták, zenészek, vizuális művészek – a Szigeten sem egyedül fognak a színpadra lépni. (A38 Színpad, augusztus 11., 23.45)

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.