SBTRKT Aaron Jerome a saját neve alatt is respektált producernek számított, s már 2007-ben, kiváló énekesnők közreműködésével összerakott egy remek szerzői albumot (Time to Rearrange), amelyen megmutatta, hogyan tudja szintetizálni és gusztusos szerzeményekké formálni a funk, a hiphop, a soul, a dzsessz hagyományaiból jött, groove-ban tocsogó zenéket. 2009 után, a brit dubstep szubkultúra fel- és levirágzásával egy időben Jerome nevet változtatott, s immár SBTRKT néven lépett fel – ami a kivonás értelmű subtract volna, mínusz a magánhangzók, s ehhez tetszetős ideológiát is gyártott: a produkcióban fontos elem volna az anonimitás, így magáról nem is hajlandó beszélni – személyét mintegy kivonja a produkcióból, s a zenéje helyette is szólni fog. Ezt a képet erősítik az élő fellépéseken viselt, direkt a számára tervezett ceremoniális maszkok is.
Élőben Jerome többnyire állandó közreműködőjével, az énekes Samphával lép fel: közös egyetértésben nyomogatják a kütyüket és a billentyűket a színpadon. S van mit előadniuk, mivel mind a 2011-es bemutatkozó album, mind a tavalyi Wonder Where We Land igazi mestermunka, finom részletekben gazdag, cizellált műdarab. Utóbbival, melyen Sampha és Jessie Ware mellett Ezra Koenig (Vampire Weekend), Koreless vagy a Chairlift énekesnője, Caroline Polachek is otthagyta a maga lenyomatát, egészen sajátosan újította meg a városi soult/r&b-t. A jóízűen összetördelt, sokkal inkább a hiphop-, mint a dubstep-hagyomány nyomait mutató ütemek finoman csomagolják be a hol andalító, hol pengeéles vokálszólamokat. (A38 Színpad, augusztus 12., 03.00)
FUTURE ISLANDS A tengerentúli trió jó kilenc éve alakult az észak-karolinai Greenville-ben, és jó ideig csak a keleti parti színtéren ismerték őket – még ha idővel át is tették székhelyüket a jóval nagyobb Baltimore-ba. A Future Islands éppen olyan lelkesen folytatja a nyolcvanas évek szintipop-, fehér („kékszemű”) soul- és poszt-punk/new wave-hagyományát, mint a kilencvenes évek elektrorockját, vagy a közelmúlt melodikus-szenzitív elektropop produkcióit. De ne értsük félre, ez nem holmi szentségtelen Human League/Saint Etienne/Junior Boys hibrid – bár ezek az emlékek azért előtörnek, mikor őket hallgatjuk. A FI a gitár, a gépdobok, a szinti amúgy szokatlannak semmiképpen sem nevezhető kombinációjából különösen hangulatos elegyet tudott összebogozni. A kulcs a remek, fülbemászó dalok sora, melyeket Samuel T. Herring, az egyedi hangi adottságú vokalista tolmácsol: finoman fátyolos orgánumában mindig akad jó adag soulos íz, ami még ellenállhatatlanabbá teszi a produkciót. Ebből a szempontból is unikum a Fall from Grace című szám, amelyben egyszerre idézi meg Bryan Ferryt és Trent Reznort.
A Future Islands gyakorlatilag megalakulásától adja ki zenéit, melyek idővel mind jelesebb kritikai és közönségsikert arattak: a legutóbbi albumuk, a recepciójában talán még az előzőt is felülmúló, tavalyi Singles már a 4AD-nél jött ki. Ez az igazi, telivér poplemez kreativitása, dalszerzői és előadói pályafutása csúcsán mutatja a triót: szerencsére mi is ebben a fázisukban láthatjuk most őket. (A38 Színpad, augusztus 11., 22.00)
JAMIE WOON A kifinomult, karakteresen érzéki hangú dalszerző-énekes a szokásosan hatásos receptet követi: ügyesen és megnyerően ötvözi egymással az elektronikus ütemeket és szintifutamokat a fülledten forró soulhangzással. Az apai ágon maláj-kínai, míg az anyain skót-ír felmenőkkel rendelkező Woon zenei tanulmányait a legendás BRIT Schoolban végezte, akárcsak Adele, Leona Lewis, Katie Melua vagy Amy Winehouse. Velük szemben azonban sokkal inkább hatott rá az előző évtized basszusban gazdag elektronikus zenéje, a korai dubstep és néhány különösen borult, újító producer. Hogy mást ne mondjunk, többször dolgozott együtt a műfaj egyik úttörőjével, Buriallel, és az ő nevét is talán a dubstep/poszt-dubstep szcénában ismerték meg. Első saját, ma már ritkaságnak számító kiadványa, a még tizenévesként összerakott 2006-os Wayfaring Stranger EP volt, melyen Burial is remixelt. A most huszonnyolc éves énekes 2011-ben adta ki nagy hatású bemutatkozó albumát, a Mirrorwritingot, amellyel végleg befutott. Mondjuk azóta sem jelentkezett újabb szólóanyaggal: alapos ember, az előző is sok év munkájának a gyümölcse volt. Ezzel szemben ő énekelte fel a 2013-as Disclosure-album (Settle) egyik legnagyobb sikerét (January), idén pedig az általunk is méltatott Portico-lemezen lehetett hallani a hangját. Jamie Woon visszatérő vendég Budapesten: már 2011 decemberében telt házas koncertet adott az A38 hajón, és itt forgatta talán legismertebb száma, a Lady Luck klipjét is. (A38 Színpad, augusztus 14., 20.15)
JUNGLE A londoni Jungle kollektíva végeredményben két gyerekkori barát, Tom McFarland és Josh Lloyd-Watson kreálmánya: ketten együtt számtalan formációban játszottak együtt, mire 2013 elején tető alá hozták az új zenekart. Identitásukat szándékosan a háttérbe szorítva ezentúl csupán J és T lettek: minden energiát a zenei produkcióba, a nyolcvanas évekre kacsintó vizuális háttér megteremtésébe fektettek (beleértve a jól kitalált, artisztikus, részben Lloyd-Watson által rendezett videoklipeket). Mire tavaly az XL kiadónál kijött bemutatkozó albumuk (hoppá: a Jungle), már készen is volt a hype – ehhez képest igazán remek zeneanyagot sikerült összerakniuk. A Jungle éppen azt az érzelmes szintipop/modern soul vonalat tolja, amelyben kulcskérdés, hogy a dalok töltete, sőt érzéki változatossága az album első percétől az utolsóig a hangfal elé szögezze a befogadót. Nos, a Jungle-nak itt sem sikerült hibáznia: a srácok annyira hatásvadászok, amennyire kell, a dalok előadásához pedig megvan a szívdöglesztő orgánumuk is. A siker kulcsa persze nem csupán J és T: körülöttük egész kis kollektíva alakult ki: vokalisták, zenészek, vizuális művészek – a Szigeten sem egyedül fognak a színpadra lépni. (A38 Színpad, augusztus 11., 23.45)
