Maga Kovalik Balázs ugrik oda, hogy néhány díszletmunkás segítségével kitámogassa az énekest. Simán belefér, hiszen ebben az előadásban a díszletmunkások is teljes értékű, demokratikus szereplői a drámának, akik hatásosan tologatják ide-oda a bayreuthi operaház színpadmakettjét (színház a színházban!), működtetik szemünk láttára a barokk szél- és vihargépet (leszámolás minden illúzióval!), díszletdarabokon marakodnak az énekesekkel, és a háttérben az előadás alatt többször felvillan a rendező sárga nadrágja (is).
Azt már a legelején megtudjuk, hogy Eric Ander gyengélkedik, de ez nem ok az aggodalomra, már csak azért sem, mert a szövegkörnyezet is erősen támogatja a háttérben történteket. Baritonja valóban náthásan karcos, ám heroikusan végigénekli-játssza az első részt, és hangi ingadozásai még stimmelnek is idegbeteg-brutális-hisztérikus alkatához. Lévén ő (I.) Frigyes Vilmos király, aki üti-vágja-alázza a gyerekeit, a későbbi (II.) Nagy Frigyest és annak nővérét, Wilhelminét.
Hogy kerülnek ezek a történelmi figurák Johann Adolf Hasse Artaserse című operájába?
Rögtönzött, bár a kelleténél hosszabbra nyúlt történelemóra keretében kapunk választ az égető kérdésre, szintén magától a rendezőtől, aki botcsinálta konferansziéként (kész stand-up minden megnyilvánulása) az énekesek egészségi állapotán túl is hasznos infókkal tömi a fejünket a függöny előtt. A fuvolázó és zeneszerző II. Frigyes képe nagyjából mindenkinek megvan, aki találkozott már ének-zene tankönyvvel, neki köszönhetjük a Musikalisches Opfer születését, ő adta a témát, amire Bachnak fúgát kellett impróznia. Wilhelminéről azonban a tankönyvek mélyen hallgattak. Pedig ő maga írta, komponálta, rendezte operáit, melyek egyetlen kottafejjel sem maradtak el a kor sztárkomponistáinak műveitől (és nem mellesleg messze megelőzte Wagnert a Gesamtkunstwerk-pályán, éppen Bayreuthban). Kovalikék egy áriát és egy recitativót be is építettek a darabba egyetlen fennmaradt operájából, az Argenoréból, de ezt a legvájtfülűbbek sem szúrnák ki. És hát ő építtette a bayreuthi operaházat, amelyet anno Hasse művével nyitottak meg. Pontosabban az Artaserse és az Ezio című operák pasticciójával, bár ezen máig vitatkoznak a zenetörténészek (egészségükre!). Viszont ez a magyarázata annak, miért lehetünk részesei mi is ennek a – nem túlzás – csodának. A bayreuthi Markgräfliches Opernhaust az utóbbi években renoválták, és ezzel a darabbal, Kovalik Balázs rendezésében nyitották újra (remélem, ezen Ókovács Szilveszter is elgondolkodik). Mázli, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztivál meghívta az előadást.
A pasticcio (egyébként annyit tesz: pástétom) azt jelenti, hogy 1730 körül előszeretettel kutyulták össze a főleg Metastasio librettóira épülő darabokat. Az Artasersébe simán befigyelt egy másik operából vett ária vagy recitativo. Kovalik ezt a lehetőséget fejelte meg zseniális ötlettel. Az eredeti Hasse–Metastasio-darabot elküldte a háttérbe, amit a tilitoli színpadon adnak elő kvázi pantomimben az énekesek. Főszereplőnek pedig Wilhelminét tette meg, akinek leveleiből egyre sűrűbb drámában bontakozik ki a mérgező szülők alkotta légkör: „a királyi udvarban dúló családi belharcok és intrikák, az apa, Frigyes Vilmos brutalitása, a házassággal önmagát feláldozó lánytestvér vívódásai”.
A 78 éves Anja Silje skarlátvörös királynői pompában ül a színpadon. Az operaéneklés hőskorának díváját a rendezés nem hozza abba a kellemetlen helyzetbe, hogy vokálisan kelljen megmérkőznie a Bayerische Theaterakademie August Everding mesterszakos hallgatóival. Bár az utolsó szó, pontosabban hang így is az övé. A darabot záró recitativója nemcsak az előadás saját rendszerén belül koronázza meg a művet. Túl is mutat önmagán. Az énekesnő személyes, mélyen intim kamaradrámájaként is működik, aki itt és most szembesül azzal, hogy művészi karrierje véget ért, az élet (vagy mi?) visszavette tőle ajándékát, a hangot, és odaadta a fiataloknak. Ha kihámozom a rendezésből a zenei produkciót, nem marad más, mint egy szuper, ötcsillagos vizsgaelőadás. A Hofkapelle München törékeny, finom játékát a karmester, Michael Hofstetter folyamatosan energetizálja.
Pauline Rinvet, Kathrin Zukowski, Natalya Boeva, Tianji Lin és Eric Ander jelesre vizsgázott barokk operából. Ők a jövő nagy operasztárjai? Nem tudom. Kovalik rendezése azt sugallja, valójában nincs szükség sztárokra, idolokra, ikonokra, és ezzel a műfaji megújulás lehetőségét kínálja fel. Megpróbálja lebontani a művészet és az élet (valóság?) között tátongó űrt azzal, hogy minden pillanatban illúziótlanít. Bűvész, aki leleplezi a trükköt. Miközben folyamatosan, mindennel ironizál, a barokk operával, a mérgező szülőkkel, az emlékezéssel, az öregséggel, a szenvedéssel, a kegyetlenséggel, Metastasióval, az opera műfajával.
És a valóság hiába rúgja ki Kovalik alól a rendezői széket, ő akkor is ülve marad. Egy kicsit remeg ugyan a hangja, amikor bejelenti, Eric Ander rosszul van, át kell ugranunk két jelenetet. Dermedt csöndben ülünk a művészet és valóság között hirtelen támadt senkiföldjén. Még ezekben a pillanatokban is felmerül bennem a gyanú, mi van, ha ez is a játék része. Nézőként soha nem engedtek még ilyen közel egy előadás epicentrumához. Még a Müpa színészbejárója előtt villogó mentőautó sem arculcsapás a valóság részéről. Egyszerűen tény. Remélem, Eric Ander azóta jól van, és lázasan készül a következő szerepére.
Müpa, Fesztivál Színház, április 22.
