Mr Žarko: Balkan Herbal Clinic Ez itt a nettó multikulturalizmus, vagyis kész fertő. Azzal kezdődött, hogy a szerb Žarko Jovašević fogta magát és Berlinbe költözött. Annak is a legaljára, ami Emigráns Köztársaságként híresült el a Rotfront-féle bandák jóvoltából, új alapokra fektetve a Balkán és Kelet-Európa zenéit. Nos, itt alapította meg Žarko Jovašević a Mr Žarko nevű zenekart olyan bolgár, román, török, amerikai és német muzsikusokkal, akik Balkan beatben és Russian discóban utaztak. 2013-ban Electric Gypsy Disco Noise címmel debütáltak, és ez több mint bejött: azonnal pörgetni s mixelni kezdték a trendi világzenei dj-k.
Ezt kellett Žarkónak a második albumával überelnie. Az lesz a legjobb, gondolta, ha beveszi magát a szerb cigányzene mélyére, és belekapaszkodik a gyökereibe. Úgyhogy nekivágott Vladičin Hannak, ahol a čoček irányzat született, és ahol manapság a Bojan Krstić Orkestar a legmenőbb. Annak közreműködésével született meg a Balkan Herbal Clinic, de szerencsére a szerb rezeszene túlzott befolyása nélkül. Ott van a mélyén – töményen, mint a szilvapálinka –, de ettől még vegytiszta popzene került az albumra. Funkyval, rappel, surf rockkal, és ami fontosabb: tetőtől talpig kimondottan üdítő és élvezetes dalokkal. Ezek nem kínálnak kevesebbet, mint a csalódások, a rémálmok, a depresszió, a választási kudarc és az anyagi csőd egyetlen hatásos gyógyszerét: az önfeledt bulizást! Káros mellékhatások nélkül! (Broken Silence, 2018)
Monsieur Doumani: Angathin Azt eddig is tudtuk, hogy a rangos Songlines magazin odavan ezért a 2011-től működő ciprusi trióért, az első albumuk (Grippy Grappa, 2013) megjelenése után a legjobb új csapat díjára, a 2015-ös Sikoses után pedig a legjobb európai zenekar díjára jelölte. Ám most úgy tűnik, hogy nincs egyedül az elragadtatással, hiszen a minap kijött Angathin máris az élen áll a Transglobal World Music Chart, illetve a második helyen a World Music Charts Europe listáján. Szóval, ez most a menő – ami azért is nagy szó, mert Monsieur Doumani mögött nem áll sem nagy hatalmú ügynökség, sem lemezkiadó.
Míg kezdetben főleg feldolgozott népzenét játszottak, az Angathin túlnyomó része saját szerzemény. Akusztikus gitárra (Angelos Ionas), a buzukiféle tzourasra (Antonis Antoniou) és harsonára (Demetris Yiasemides) hangszerelve, vagyis meglehetősen szokatlanul. A prímet a tzouras viszi, és olyan hangütéssel, hogy az Angathin számait ne tudjuk megkülönböztetni a városi görög zenéktől – valahogy úgy fest, mintha valami vagány, rockos rembetikát hallanánk. Időnként betépett szólókkal, időnként bekeményítve, időnként más égtájak és stílusok felé fordulva, például a népszerű ciprusi rapper, JULIO közreműködésével. Így nemcsak frissnek, de változatosnak is tűnnek Antoniou dalai, s ráadásul a karcosságuk is példás. Tüske – jelenti az album címe, utalva a megosztott ciprusi társadalom feszült politikai helyzetére és burjánzó korrupciójára. (Szerzői kiadás, 2018)
Eskorzo: Alerta Caníbal A granadai Eskorzo azt a fúziós latin zenét tolja, aminek a Mano Negra volt az egyik úttörője, és ma roppant népszerű Spanyolországban. Többek közt a Che Sudaka, a La Selva Sur, a La Pegatina és a Txarango műveli a fesztiválok népének felhőtlen örömére. Dallamosak, energikusak, és lehet rajtuk ugrálni rogyásig; mindössze az okozhat gondot, ha lemezen bizonyítaniuk kell…
Szabályt erősítő kivételnek eddig csak a La Selva Sur tűnt számomra, de új lemezével most felzárkózott mellé az 1995-ben alakult Eskorzo is. Annyira, hogy kínosnak érezzem: az előző öt dobásukról lemaradtam. Kannibálos címe alapján persze valami véres metálra gyanakodtam, de nincs benne semmi marcangolás. (A jelek szerint mélyebb, tágabb, jelképesebb értelmében használták az urak. Egy kormányra, például, amely éhezteti a rászorulókat, és felzabálja a jövőt.) Megnyalhatjuk mind a tíz ujjunkat: az Alerta Caníbal számai lényegében egytől egyig nagy élvezettel fogyaszthatók. Pillanatok alatt kiderül, hogy nincs ezekben sem hullámlovaglás, sem közhely, sem olcsó töltelék. Az elemeit ismerjük: állat latin rock alapon markáns cumbia-, ska- és salsabefolyás, de ahogyan ezt vegyítik, az eredetiségre és kiváló arányérzékre vall. Nyolcan tolják, szóval nem spórolnak ki egyetlen kívánatos hangszert sem, és amikor a fúvósok összedugják a fejüket, az akkor elementárisan kannibál… A rend kedvéért megemlítendő az Amparanoia közreműködése, és egy külön piros pont jár a The Guns of Brixton című Clash-nóta feldolgozásáért. (Rootsound Music, 2017)
