A 2003-as Strays bombasztikus visszatérés volt, igaz, Eric Avery basszusgitáros nélkül, aki csak 2008-ban csatlakozott ismét Perry Farrellhez, Dave Navarróhoz és Stephen Perkinshez. Tavaly januárban aztán ismét távozott. A többiek első körben az egykori Guns N' Roses- és Velvet Revolver-basszistával, Duff McKagannel próbálták meg helyettesíteni, de Duff szintén lelécelt, mert túl elektronikus volt a számára az új irányvonal. Így előbb a pár éve a pornóbizniszbe is belekóstoló Navarro vette a nyakába a mélygitárt, majd le is tette, mert érkezett a megmentőnek szánt Dave Sitek szuperproducer, a TV On The Radio agytrösztje, és felbasszusozta a számok többségét - hogy aztán ő se maradjon sokáig; a felvételek végül a már a Straysen is bizonyító Chris Chaneyvel fejeződtek be.
Nem tudni, hogy ez a macera volt-e az oka, de a The Great Escape... nem üti meg az első három album szintjét. Nem rossz amúgy, felcsendülnek rajta a megszokott és tényleg modern köntösbe öltöztetett Jane's védjegyek, de valami hiányzik. A toxikus ikerpár, Farrell és Navarro jó formát mutat (és nem csak, mint mindig, fizikailag), de a kémiai kölcsönhatás gyengült, ami talán a követendőnek előírt példák számlájára írható. Posztpunk, goth, Radiohead, Muse, Pink Floyd: ezek voltak a hozzávalók, és nagyjából fel is lehet fedezni őket. A goth a nyitó Underground intrójában, a Floyd a pszichedelikus Twisted Talesben, a Radiohead pedig a Splash A Little Water On Itben sejlik fel, hol több, hol kevesebb értelemmel. A még Duffal írt három dal a Broken People-t leszámítva nem túl izgalmas, és az első maxinak választott, fenyegető hangvételű End To The Lies sem rengeti meg a világot. Úgyhogy aki most szeretne megismerkedni a Jane's Addictionnel, előbb az első három album valamelyikéhez nyúljon.
Capitol/EMI, 2011
