Jonathan Richmanmég él? Már lassan negyven éve, hogy elkészült aThe Modern Loverselsõ, öncímû lemeze, s olybá tûnik, mintha a masszív kultstátuszt élvezõ - s a punk elõtörténetében fölötte fontos - zenekar feloszlása után a nazális hangú bandavezér kiugrott volna a zenehistóriából. Pedig papíronRichman csupán szólóra váltott, és sutba dobta a Velvet Undergroundtól megörökölt nihilista esztétikát -mindmáig pedig szakajtónyi korongot dalolt tele kamaszos gondjaival és infantilis vidámsággal. Ám a csörömpölõ körítés nélkül jócskan megkopott a báj, a kedvesen banális számok pedig gyakran csak gyermetegnek tûnnek - hogy a latinos hangulatokról már ne is beszéljünk.Az
I'm Straight és a
Girlfriend lenyûgözõ lúzerhimnuszainak magasságait már csupán fényévnyi távolból idézi a deresedõ trubadúr.
Persze ettõl még a szólók java korántsem vacak, s az O Moon, Queen OfNight On Earthis kellemes hallgatnivaló - kivált akkor, ha otthonosan mozgunk ennek a kedves bohócnak a szûkös világában.Richman újfent régi témái köré költött néhány könnyû dalocskát: akad ismét egy városnóta (Winter Afternoon By B.U. In Boston), bájos nonszensz (These Bodies That Came To Cavort), segy francia nyelvû kûr (Sa Voix M'atisse) is, a csúcspontot pedig a My Affected Accent jelenti, amelyben a hatvan körüli dalszerzõ bocsánatot kér azért, hogy a középsuliban idétlenül affektált. Richmannek jól áll a kor, intim dalai fátyolos, törékeny hangon szólnak, s olykor a vénülõk félelmei színezik õket meglepõen sötétre. Csendes, gyöngéd lemez ez; van benne bõséggel szeretnivaló.
Vapor, 2010
****
