Létezett egy túlzás nélkül is legendásnak mondható zenekar Magyarországon, amit Moodnak hívtak. Ez a csapat kezdett el itthon, a kilencvenes évek közepén olyan zenét játszani, amelynek akkoriban indult a ma már szépen kiteljesedett reneszánsza a tengerentúlon: a jobb híján stoner-doom-sludge gyűjtőnévvel illetett műfaj nagyrészt a Black Sabbath hetvenes évekbeli munkásságából táplálkozott, megfűszerezve némi pszichedéliával és a Thin Lizzytől, illetve a nyolcvanas évek elejének klasszikus metálzenekaraitól ellesett, harmóniákra épülő ikergitáros témáival. Az irányvonalat tökéletesen képviselő Mood négy lemez után kétfelé vált: a ritmusszekció és Hegyi Kolos gitáros Felföldi Péter énekessel kiegészülve megalakította a Stereochristot (képünkön), míg az egykori Mood-énekes, Holdampf Gábor a másik gitáros Füleki Sándorral összehozta a Wall Of Sleepet, ahonnan pár lemez után szintén távozott; új zenekarában, a Magma Rise-ban épp a Stereochristban is pengető Hegyi az egyik társa a Neck Sprain zenészei mellett (a Wall Of Sleep pedig új énekessel készíti mostanában a következő anyagát.)
A Magma Rise-nak tehát ez az első produktuma, és az énekes zenei orientációjának köszönhetően inkább a Wall Of Sleepben is megszokott ortodoxabb, kimértebb doom az irányvonal a Stereochrist (itt természetesen szigorúan idézőjelbe tett) lazább és rockosabb zenéje helyett. Az, hogy a dalok mégsem mennek el a súlyos borultságig, érezhetően a főleg metálon nevelkedett két gitárosnak köszönhető, akik a jórészt a klasszikus St. Vitus-lemezeken szocializálódott, itt basszusgitáron is játszó Holdampf által írt témákat is képesek kissé modernizált technikával, agresszívebben pengetve eljátszani. A Magma Rise első lemeze ennek ellenére nem lett túlzottan fogyasztóbarát, hisz' jórészt lassú tempók dominálnak, de mindenképpen hangulatos és értékes anyag ez, jól eltalált dalokkal. A vonszolós témák után mégis jólesik a lemez végére rakott tempósabb Mood-sláger, a Glow Burn Scream újrafelvett verziója, amelyben a New Orleans-i Floodgate énekese, Kyle Thomas vendégszerepel, természetesen kiválóan.
A Stereochrist egy fokkal könnyebb falat, főleg a visszatért Felföldi Péter énekesnek köszönhetően, aki az egyik legnagyobb talentum a hazai rockénekesek között: a klasszikus, szögelős gitározásra épülő dalokra is képes maradandó dallamokat biggyeszteni. Kicsit mintha egy rikoltozást elhagyó, mélyebb hangú Chris Cornellt hallanánk, akinek dallamérzéke a szintén nem túl barátságos, de tempóilag a Magma Rise-nál azért jóval változatosabb alapok mindegyikén kiválóan érvényesül. Amit az A Shipload Of Tricks In Forfeitben művel, arra az ember már az első alkalommal felkapja a fejét, de néhány hallgatás után a többi dal is kimondottan barátságosan köszön vissza, a hangzás pedig - akárcsak a Magma Rise-nál - pontosan illik a zenéhez: kellően organikus, és szerencsére egyik lemeznél sem volt koncepció, hogy minél hangosabbra és torzra mastereljék. Egy kiváló bemutatkozó anyag és egy beérett harmadik lemez: a hazai doomszcéna csak jól járt azzal, hogy ezek a zenekarok osztódással szaporodnak.
Nail, 2010; Nail/Psychedoomelic, 2010
