Zene

Mondják, Brahms B-dúr zongoraversenyéhez (op. 83 - 1881) meg kell öregedni. Ez persze csak félig igaz, mert noha kétségtelen, hogy a filozofikus merengés, amely a művet uralja, érett előadót kíván, ugyanakkor a szimfóniaszerű formába rendezett, rendhagyó módon négytételes versenymű technikai igényeinek csak ereje teljében lévő pianista tud megfelelni.

A hírhedt New Orleans-i zenekar csak egyszer, tavaly, a tagjai viszont az ilyen-olyan projektjeikkel többször is jártak már Magyarországon, így aztán mi is tudhatjuk, hogy a mélynövésű déli metálzenészek a színpadon kívül szokatlanul barátságos emberek.

Az indusztriális horrormetál pionírja, a Halloween-széria újraálmodója karrierjének első DVD-jével jött ki májusban, június 16-án pedig első ízben Magyarországon is fellép. Telefonon kérdeztük.

Mit keres a New York-i punklegenda múzeuma Berlinben? És mi látható benne? A válaszokat a helyszínen kerestük.

"Csajkovszkij orosz zeneszerző bizonyára nem közönséges, de erőltetett, zsenialitásra vágyó tehetség, aki válogatás nélkül és ízléstelenül alkot. (...) Egy ideig mértékletesen, muzikálisan és nem is minden szellemesség nélkül halad, de hamarosan felülkerekedik benne a durvaság, és a tétel végéig meg is tartja uralmát. Itt már nem hegedűjátékról van szó, hanem a hegedű összekócolásáról, széttépéséről és püföléséről.

kelta, másképp afro, és ezért nagyon kell szeretni. Az alábbiakban négy csodáról esik szó, szóval tanácsos utánajárni.

Ha a memóriám nem tréfál meg, akkor ez volt a legelső alkalom, hogy a hazánkban már sokadszorra fellépő David Eugene Edwards az egész koncertet állva játszotta végig. Ez pedig igen erősen befolyásolta a hangzást, hiszen a gitárszék mellőzése az akusztikus hangszerek szinte teljes száműzését is magával vonta, vagyis a Wovenhand ezúttal a furcsafolkos oldala helyett gyakorlatilag mindvégig a rockos arcát mutatta a közönségnek.

A MET tavalyi, 2012-13-as HD-évadának legjobb előadását legszívesebben újra és újra megnézné az ember, hogy emlékeztesse az agyát és az érzékeit: milyen is az, amikor minden összejön egy operaprodukcióban. Donizetti megejtő dallamvilágú, ám sokáig szépelgőnek és másodlagos frissességűnek hitt királynődrámája ezúttal ugyanis valóban drámaként jelenik meg az operaszínpadon, hála elsősorban egy nagy rendezőnek és két pompás énekesi-színészi alakításnak.

Azt kell mondanunk, Ch. Prommert szinte mindenki ismeri, még ha nem is tud róla: ő a Fauna Flash egyik fele, a Trüby Trio, illetve a Voom:Voom egyik harmada - arról nem is szólva, hogy már két, elektronikus tánczenei klasszikusokból építkező albumot készített saját dzsesszbandjével.

Bő éve, 2013 márciusában nyitott a Budapest Music Center. Gyorsmérleget készítettünk az intézmény vezetőjével és a ház tulajdonosával.

"Varázslatos tündérmese, ahol két férfi száll szembe két nővel, az utóbbiak egyikéhez, köztünk szólva, az Ön felesége szolgálhat modellül - ez természetesen maradjon teljesen entre nous, és nem különösebben fontos. Nos, az asszony igen bizarr, igen szép lelkű, alapjában véve; furcsa, hangulatember, uralkodó természetű és ugyanakkor szeretetre méltó; valójában ő lenne a főszereplő, és az egész dolog csupa tarka látványosság, palota és kunyhó, papok, hajók, fáklyák, sziklába vágott alagutak, kórus, gyermekek."

Két magyar zongorista kerek évfordulóját, Fischer Annie születési centenáriumát és Prunyi Ilona pályafutásának ötvenedik évét ünnepelte az a fesztiválszínházi kamaraest, amely egyszersmind a két művésznő hajdani barátságának is emléket állított.

Merrill Garbus fiatal harmincas, fehér lány New Englandből, akit szeretetreméltóan dilis fizimiskája alapján éppúgy el lehetne képzelni kemény leszbikus riot grrrl-zenekarban, mint valami ezoterikus teaház tulajdonosaként; ennek fényében talán meglepő lehet, hogy amikor igazán kiereszti a hangját, akkor leginkább úgy szól, mint egy sokat látott fekete férfi valami közepesen egzotikus nyugat-afrikai országból.