Kínosan, sőt kínzóan lassú függönnyel indult, viszont fölvillanyozóan lendületes fináléval zárult Tallér Zsófia családi meseoperájának előadása, amely Szilágyi Andor archaizáló nyelvezetű darabjából készült, s a hétvégén ősbemutató gyanánt jutott a közönség elé Zsótér Sándor rendezésében. Hogy e két végpont között a mű és előadása mennyiben váltja be nyilvánvaló megrendelői alapküldetését, vagyis hogy megbarátkoztatja-e az opera műfajával a gyermekközönséget, az nehezen megválaszolható, hiszen akadtak az énekelt szöveget követni képtelen, unatkozó és a szünetben távozó családok, ám az előadás végére érezhetően fokozódott az általános lelkesedés mértéke. Ebben persze nyilván az is szerepet játszott, hogy a második rész zeneileg érdekesebbnek bizonyult (a finálé felé közeledve mind több szórakoztató zenetörténeti utalással), s a színpadi cselekmény is ekkor vett csak igazán lendületet. Ami mindkét részben tetszett, az Ambrus Mária mesés-játékos díszletvilága meg a Zsótér és persze Ladányi Andrea által imponálóan megmozgatott szereplőgárda volt. A koboldból lovaggá átalakuló Leánder (Bakonyi Marcell) és a szerelmes királylány, az áldozatvállaló Lenszirom (Molnár Ágnes) bájos kettőse mellett több énekesi-színészi telitalálatot láttamozhattunk. Mindenekelőtt az erdei kobold szolgájának szerepét adrenalinbombaként végigpörgő Gradsach Zoltánét, aki fején átfordultában is kifogástalanul énekelt, és azzal egyenértékűen, színpadra termetten játszott. Volt aztán egy terjedelmével csábító Tündér Negéd (Cserna Ildikó), egy szemre szinte még gyermekkorú, ám ígéretes hanganyagú kontratenor (Daragó Zoltán), s egy királyi, helyesebben keráli pár Meláth Andrea és Hábetler András megformálásában: látványos össze nem illésük – kiállásban, temperamentumban, színpadi habitusban – egyike volt az előadás több szinten is észlelhető és értékelhető poénjainak.
Erkel Színház, április 11.
