Lemez: Határsértõk (Meshuggah: I; Cult of Luna: Salvation)

  • 2005. február 10.

Zene

Határsértés: amennyire divatos ma ez a kifejezés, annál nehezebb meghatározni, hogy voltaképpen mit is értünk alatta: mikor beszélhetünk egy hagyomány követésérõl, és mikor a megváltoztatásáról, esetleg eltérõ hagyományok ötvözésérõl, vagy éppen újak megalkotásáról. Az újabb zenei áramlatok esetében sincs ez másképp, sõt úgy tûnik, minden egyes innovatív zenekar saját mércét állíthat fel a határok átlépéséhez.

A Meshuggah esete arra lehet jó példa, hogyan lehet hosszú (lassan két évtizedes), kitartó jelenléttel - a bevett fordulattal élve - "kitágítani az extrém zene határait". Nekik nem volt szükségük arra, hogy átjátsszák magukat egy másik zenei regiszterbe, inkább megváltoztatták azt, ahonnan indultak. A számos alkalommal a legkülönbözõbb "tíz legfontosabb metálzenekar" közé választott csapat az 1998-as Chaosphere albummal érkezett el ahhoz a kifejezésmódhoz, amelyet lehetetlennek tûnt már tovább radikalizálni, saját keretein belül továbbfejleszteni. A 2002-es Nothing viszonylagos kidolgozatlansága csak tovább erõsítette az ezzel kapcsolatos kételyeket, az I azonban ismét újító képességüket mutatja meg. Az egyetlen tételbõl álló EP ezúttal nem hangzásában, hanem kompozíciójában lép túl az eddig megszokott rutinon: az egymásba átforduló témák változatossága és összefogottsága egyértelmûen haladást jelent a korábbi, egymástól elszigetelt számokból felépített albumok széttördeltségéhez képest.

H

A Cult of Luna már egy jóval nagyobb ívû programban volt képes hasonló koherenciát produkálni: elmondható, hogy aki számára az Isis Panopticonja nélkülözte a szerkezeti egységet, áttekinthetõséget, annak a Salvation minden bizonnyal maradéktalanul pótolni tudja ezt a hiányérzetet. A The Beyond átütõ erejû és szintén alaposan átpolitizált hangorkánja után a Salvation egy finoman árnyalt, rapszodikusan felemelõ és sötét, szenvedélyekkel teli, de mégis aprólékosan megtervezett világba süllyeszti a hallgatót. Ez az album újabb bizonyítéka annak, hogy ma már nem célravezetõ jól körülírható, pontosan levezethetõ zenei hagyományokról beszélni - ezeket a kategóriákat a Salvation teljesen autonóm módon írja felül, a megszólalás már önmagában határsértés, természetes módon, a demonstráció szándéka nélkül. A hallgatás élvezetéhez és az érzelmi ellentétek újragondolásához egyszerre járulhat hozzá ez a jólesõ-frusztráló bizonytalanság és magának a zenének a szuggesztív hatása, meditatív lüktetése; a lassú perceken át felépített hangulatokra rakódó újabb és újabb rétegek fejlõdõ alakzatai, a lágy hangfátylakat robajszerûen maguk alá temetõ súlyos riffek hosszan elnyúló ismétlései, variációi.

Eltérõ módon úttörõ szerepük mellett a két svéd, közelebbrõl umeai (ahol igazán kell lennie valaminek a levegõben, hiszen többek között a retro rockhullám felélesztõi, a Hives és a legendás Refused vagy az International Noise Conspiracy is innen indultak) zenekar közös érdeme - vagy szerencséje? - hogy saját lokális jellegzetességüket és produkciójukat az egész világ számára érdekessé és fõleg globálisan (brit és amerikai kiadók által) fogyaszthatóvá tudták tenni. A mûfaji határsértés így válhat földrajzi határátlépéssé, a határok felülírásával pedig így válik egyre érdekesebbé maga a mozgás, a zene változása és megváltoztatása.

Tófalvy Tamás

Fractured Transmitter Record Co., 2004, Earache, 2004

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.