Lemez: Maga esik bele (Claude Chalhoub)

  • 2001. szeptember 20.

Zene

Ha egy lemez azzal kezdi, hogy Kelet-Nyugat híd és hogy kultúrák összeolvadása, akkor én hirtelen mérsékelten kezdek lelkesedni, mert arra már elég sokat (s legtöbbször meg-) jártam. Az igazán jó nevű kanadai producer, Michael Brook - aki tett-vett többek közt a pakisztáni Nusrat Fateh Ali Khannal és az örmény Djivan Gasparyannal - is így lehet ezzel, legalábbis ez derül ki bevezető szavaiból, de én most nem szívesen pendülök vele egy húron, mert nélküle több esélyt adnék Chalhoub amúgy korántsem érdektelen albumának. Aki-ami így viszont sokat markol, és maga esik bele.
Ha egy lemez azzal kezdi, hogy Kelet-Nyugat híd és hogy kultúrák összeolvadása, akkor én hirtelen mérsékelten kezdek lelkesedni, mert arra már elég sokat (s legtöbbször meg-) jártam. Az igazán jó nevű kanadai producer, Michael Brook - aki tett-vett többek közt a pakisztáni Nusrat Fateh Ali Khannal és az örmény Djivan Gasparyannal - is így lehet ezzel, legalábbis ez derül ki bevezető szavaiból, de én most nem szívesen pendülök vele egy húron, mert nélküle több esélyt adnék Chalhoub amúgy korántsem érdektelen albumának. Aki-ami így viszont sokat markol, és maga esik bele.

Ám előtte még időzzünk egy bekezdésnyit az előzmények körül. Claude Chalhoub 1974-ben született Bejrútban, nyolcéves korától hegedül. Miután a libanoni konzervatórium bezárt a polgárháború során, ösztöndíjjal Londonban, a Királyi Zenei Intézetben folytatta tanulmányait. 1997-ben ott nyerte el a legjobb előadásért járó nagydíjat, nemzetközi tekintélyét is megalapozva így. Két év múlva Daniel Barenboim rábízta a weimari West-Eastern-Divan Orchestra (fiatal egyiptomi, palesztinai, jordániai, libanoni, izraeli és német muzsikusok szerepeltek a projektben) hangversenymesteri tisztét, melynél legfeljebb a klasszikus arab énekesnők utolsó élő csillagát, a libanoni Fairuzt kísérnie lehetett vonzóbb. Mindeközben Chalhoub az indiai zene felé is egyre bőszebben kacsingatott, de hogy rajongása viszonzásra talált-e, ebből a lemezből még nem gyanítható. Nekem amúgy korántsem az indiai felhangjaival, inkább, mondom, Brook elektronikus kotnyeleskedéseivel vagy éppen Heitor Pereira flamencogitárjával van bajom.

Hiszen az egészen hátborzongató, amit Chalhoub összehegedül. Nem mondanám, hogy durvulna, bár ahogy a vér csöpög a vonóról, úgy tűnik, nem könyörül; meg aztán az a bivaly vonósnyolcas, az is rettenetesen mögötte van. Én ínyenc vagyok, és igazán szerény, ennél többre egyáltalán nem vágyom: bámulatos technikával és elementaritással hardcore arab melankólia, fel-feltámadó viharokkal és megrendüléssel. Viszont nem állt módomban konzultálni Claude-dal a Los Angeles-i felvételek előtt. ´ pedig (Brookkal) kissé elgaloppírozta magát, és annak reményében, hogy egységes hangra találhatnak a különféle zenei nyelvek, szemplerekkel, szintikkel, gitárokkal, zongorával, harmóniummal, indiai fuvolákkal és dobokkal (no meg egy Erik Satie- és egy Boghus Gelalian-darabbal) dúsította fel számait. A gondot persze nem annyira a jelenlétük okozza, mint inkább a mértéktelenség: hellyel-közzel attól a hiteltelenség, az üresjárat, a fecsegés - azt a giccses spanyol gitárt inkább nem említeném még egyszer, az menthetetlenül mellé van fogva, felejtsük el. És akkor, összegezve is, Chalhoubot megkülönböztetett "ígéretekkel" őrizhetjük meg emlékezetünkben.

Marton László Távolodó

Teldec/Warner, 2001

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.