Lemez: Maga esik bele (Claude Chalhoub)

  • 2001. szeptember 20.

Zene

Ha egy lemez azzal kezdi, hogy Kelet-Nyugat híd és hogy kultúrák összeolvadása, akkor én hirtelen mérsékelten kezdek lelkesedni, mert arra már elég sokat (s legtöbbször meg-) jártam. Az igazán jó nevű kanadai producer, Michael Brook - aki tett-vett többek közt a pakisztáni Nusrat Fateh Ali Khannal és az örmény Djivan Gasparyannal - is így lehet ezzel, legalábbis ez derül ki bevezető szavaiból, de én most nem szívesen pendülök vele egy húron, mert nélküle több esélyt adnék Chalhoub amúgy korántsem érdektelen albumának. Aki-ami így viszont sokat markol, és maga esik bele.
Ha egy lemez azzal kezdi, hogy Kelet-Nyugat híd és hogy kultúrák összeolvadása, akkor én hirtelen mérsékelten kezdek lelkesedni, mert arra már elég sokat (s legtöbbször meg-) jártam. Az igazán jó nevű kanadai producer, Michael Brook - aki tett-vett többek közt a pakisztáni Nusrat Fateh Ali Khannal és az örmény Djivan Gasparyannal - is így lehet ezzel, legalábbis ez derül ki bevezető szavaiból, de én most nem szívesen pendülök vele egy húron, mert nélküle több esélyt adnék Chalhoub amúgy korántsem érdektelen albumának. Aki-ami így viszont sokat markol, és maga esik bele.

Ám előtte még időzzünk egy bekezdésnyit az előzmények körül. Claude Chalhoub 1974-ben született Bejrútban, nyolcéves korától hegedül. Miután a libanoni konzervatórium bezárt a polgárháború során, ösztöndíjjal Londonban, a Királyi Zenei Intézetben folytatta tanulmányait. 1997-ben ott nyerte el a legjobb előadásért járó nagydíjat, nemzetközi tekintélyét is megalapozva így. Két év múlva Daniel Barenboim rábízta a weimari West-Eastern-Divan Orchestra (fiatal egyiptomi, palesztinai, jordániai, libanoni, izraeli és német muzsikusok szerepeltek a projektben) hangversenymesteri tisztét, melynél legfeljebb a klasszikus arab énekesnők utolsó élő csillagát, a libanoni Fairuzt kísérnie lehetett vonzóbb. Mindeközben Chalhoub az indiai zene felé is egyre bőszebben kacsingatott, de hogy rajongása viszonzásra talált-e, ebből a lemezből még nem gyanítható. Nekem amúgy korántsem az indiai felhangjaival, inkább, mondom, Brook elektronikus kotnyeleskedéseivel vagy éppen Heitor Pereira flamencogitárjával van bajom.

Hiszen az egészen hátborzongató, amit Chalhoub összehegedül. Nem mondanám, hogy durvulna, bár ahogy a vér csöpög a vonóról, úgy tűnik, nem könyörül; meg aztán az a bivaly vonósnyolcas, az is rettenetesen mögötte van. Én ínyenc vagyok, és igazán szerény, ennél többre egyáltalán nem vágyom: bámulatos technikával és elementaritással hardcore arab melankólia, fel-feltámadó viharokkal és megrendüléssel. Viszont nem állt módomban konzultálni Claude-dal a Los Angeles-i felvételek előtt. ´ pedig (Brookkal) kissé elgaloppírozta magát, és annak reményében, hogy egységes hangra találhatnak a különféle zenei nyelvek, szemplerekkel, szintikkel, gitárokkal, zongorával, harmóniummal, indiai fuvolákkal és dobokkal (no meg egy Erik Satie- és egy Boghus Gelalian-darabbal) dúsította fel számait. A gondot persze nem annyira a jelenlétük okozza, mint inkább a mértéktelenség: hellyel-közzel attól a hiteltelenség, az üresjárat, a fecsegés - azt a giccses spanyol gitárt inkább nem említeném még egyszer, az menthetetlenül mellé van fogva, felejtsük el. És akkor, összegezve is, Chalhoubot megkülönböztetett "ígéretekkel" őrizhetjük meg emlékezetünkben.

Marton László Távolodó

Teldec/Warner, 2001

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.