Lemez: Maga esik bele (Claude Chalhoub)

publikálva
2001/38. (09. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ha egy lemez azzal kezdi, hogy Kelet-Nyugat híd és hogy kultúrák összeolvadása, akkor én hirtelen mérsékelten kezdek lelkesedni, mert arra már elég sokat (s legtöbbször meg-) jártam. Az igazán jó nevű kanadai producer, Michael Brook - aki tett-vett többek közt a pakisztáni Nusrat Fateh Ali Khannal és az örmény Djivan Gasparyannal - is így lehet ezzel, legalábbis ez derül ki bevezető szavaiból, de én most nem szívesen pendülök vele egy húron, mert nélküle több esélyt adnék Chalhoub amúgy korántsem érdektelen albumának. Aki-ami így viszont sokat markol, és maga esik bele.

Ha egy lemez azzal kezdi, hogy Kelet-Nyugat híd és hogy kultúrák összeolvadása, akkor én hirtelen mérsékelten kezdek lelkesedni, mert arra már elég sokat (s legtöbbször meg-) jártam. Az igazán jó nevű kanadai producer, Michael Brook - aki tett-vett többek közt a pakisztáni Nusrat Fateh Ali Khannal és az örmény Djivan Gasparyannal - is így lehet ezzel, legalábbis ez derül ki bevezető szavaiból, de én most nem szívesen pendülök vele egy húron, mert nélküle több esélyt adnék Chalhoub amúgy korántsem érdektelen albumának. Aki-ami így viszont sokat markol, és maga esik bele.

Ám előtte még időzzünk egy bekezdésnyit az előzmények körül. Claude Chalhoub 1974-ben született Bejrútban, nyolcéves korától hegedül. Miután a libanoni konzervatórium bezárt a polgárháború során, ösztöndíjjal Londonban, a Királyi Zenei Intézetben folytatta tanulmányait. 1997-ben ott nyerte el a legjobb előadásért járó nagydíjat, nemzetközi tekintélyét is megalapozva így. Két év múlva Daniel Barenboim rábízta a weimari West-Eastern-Divan Orchestra (fiatal egyiptomi, palesztinai, jordániai, libanoni, izraeli és német muzsikusok szerepeltek a projektben) hangversenymesteri tisztét, melynél legfeljebb a klasszikus arab énekesnők utolsó élő csillagát, a libanoni Fairuzt kísérnie lehetett vonzóbb. Mindeközben Chalhoub az indiai zene felé is egyre bőszebben kacsingatott, de hogy rajongása viszonzásra talált-e, ebből a lemezből még nem gyanítható. Nekem amúgy korántsem az indiai felhangjaival, inkább, mondom, Brook elektronikus kotnyeleskedéseivel vagy éppen Heitor Pereira flamencogitárjával van bajom.

Hiszen az egészen hátborzongató, amit Chalhoub összehegedül. Nem mondanám, hogy durvulna, bár ahogy a vér csöpög a vonóról, úgy tűnik, nem könyörül; meg aztán az a bivaly vonósnyolcas, az is rettenetesen mögötte van. Én ínyenc vagyok, és igazán szerény, ennél többre egyáltalán nem vágyom: bámulatos technikával és elementaritással hardcore arab melankólia, fel-feltámadó viharokkal és megrendüléssel. Viszont nem állt módomban konzultálni Claude-dal a Los Angeles-i felvételek előtt. ´ pedig (Brookkal) kissé elgaloppírozta magát, és annak reményében, hogy egységes hangra találhatnak a különféle zenei nyelvek, szemplerekkel, szintikkel, gitárokkal, zongorával, harmóniummal, indiai fuvolákkal és dobokkal (no meg egy Erik Satie- és egy Boghus Gelalian-darabbal) dúsította fel számait. A gondot persze nem annyira a jelenlétük okozza, mint inkább a mértéktelenség: hellyel-közzel attól a hiteltelenség, az üresjárat, a fecsegés - azt a giccses spanyol gitárt inkább nem említeném még egyszer, az menthetetlenül mellé van fogva, felejtsük el. És akkor, összegezve is, Chalhoubot megkülönböztetett "ígéretekkel" őrizhetjük meg emlékezetünkben.

Marton László Távolodó

Teldec/Warner, 2001

publikálva
2001/38. (09. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...