Lemez: Maga esik bele (Claude Chalhoub)

  • 2001. szeptember 20.

Zene

Ha egy lemez azzal kezdi, hogy Kelet-Nyugat híd és hogy kultúrák összeolvadása, akkor én hirtelen mérsékelten kezdek lelkesedni, mert arra már elég sokat (s legtöbbször meg-) jártam. Az igazán jó nevű kanadai producer, Michael Brook - aki tett-vett többek közt a pakisztáni Nusrat Fateh Ali Khannal és az örmény Djivan Gasparyannal - is így lehet ezzel, legalábbis ez derül ki bevezető szavaiból, de én most nem szívesen pendülök vele egy húron, mert nélküle több esélyt adnék Chalhoub amúgy korántsem érdektelen albumának. Aki-ami így viszont sokat markol, és maga esik bele.
Ha egy lemez azzal kezdi, hogy Kelet-Nyugat híd és hogy kultúrák összeolvadása, akkor én hirtelen mérsékelten kezdek lelkesedni, mert arra már elég sokat (s legtöbbször meg-) jártam. Az igazán jó nevű kanadai producer, Michael Brook - aki tett-vett többek közt a pakisztáni Nusrat Fateh Ali Khannal és az örmény Djivan Gasparyannal - is így lehet ezzel, legalábbis ez derül ki bevezető szavaiból, de én most nem szívesen pendülök vele egy húron, mert nélküle több esélyt adnék Chalhoub amúgy korántsem érdektelen albumának. Aki-ami így viszont sokat markol, és maga esik bele.

Ám előtte még időzzünk egy bekezdésnyit az előzmények körül. Claude Chalhoub 1974-ben született Bejrútban, nyolcéves korától hegedül. Miután a libanoni konzervatórium bezárt a polgárháború során, ösztöndíjjal Londonban, a Királyi Zenei Intézetben folytatta tanulmányait. 1997-ben ott nyerte el a legjobb előadásért járó nagydíjat, nemzetközi tekintélyét is megalapozva így. Két év múlva Daniel Barenboim rábízta a weimari West-Eastern-Divan Orchestra (fiatal egyiptomi, palesztinai, jordániai, libanoni, izraeli és német muzsikusok szerepeltek a projektben) hangversenymesteri tisztét, melynél legfeljebb a klasszikus arab énekesnők utolsó élő csillagát, a libanoni Fairuzt kísérnie lehetett vonzóbb. Mindeközben Chalhoub az indiai zene felé is egyre bőszebben kacsingatott, de hogy rajongása viszonzásra talált-e, ebből a lemezből még nem gyanítható. Nekem amúgy korántsem az indiai felhangjaival, inkább, mondom, Brook elektronikus kotnyeleskedéseivel vagy éppen Heitor Pereira flamencogitárjával van bajom.

Hiszen az egészen hátborzongató, amit Chalhoub összehegedül. Nem mondanám, hogy durvulna, bár ahogy a vér csöpög a vonóról, úgy tűnik, nem könyörül; meg aztán az a bivaly vonósnyolcas, az is rettenetesen mögötte van. Én ínyenc vagyok, és igazán szerény, ennél többre egyáltalán nem vágyom: bámulatos technikával és elementaritással hardcore arab melankólia, fel-feltámadó viharokkal és megrendüléssel. Viszont nem állt módomban konzultálni Claude-dal a Los Angeles-i felvételek előtt. ´ pedig (Brookkal) kissé elgaloppírozta magát, és annak reményében, hogy egységes hangra találhatnak a különféle zenei nyelvek, szemplerekkel, szintikkel, gitárokkal, zongorával, harmóniummal, indiai fuvolákkal és dobokkal (no meg egy Erik Satie- és egy Boghus Gelalian-darabbal) dúsította fel számait. A gondot persze nem annyira a jelenlétük okozza, mint inkább a mértéktelenség: hellyel-közzel attól a hiteltelenség, az üresjárat, a fecsegés - azt a giccses spanyol gitárt inkább nem említeném még egyszer, az menthetetlenül mellé van fogva, felejtsük el. És akkor, összegezve is, Chalhoubot megkülönböztetett "ígéretekkel" őrizhetjük meg emlékezetünkben.

Marton László Távolodó

Teldec/Warner, 2001

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.