Ám előtte még időzzünk egy bekezdésnyit az előzmények körül. Claude Chalhoub 1974-ben született Bejrútban, nyolcéves korától hegedül. Miután a libanoni konzervatórium bezárt a polgárháború során, ösztöndíjjal Londonban, a Királyi Zenei Intézetben folytatta tanulmányait. 1997-ben ott nyerte el a legjobb előadásért járó nagydíjat, nemzetközi tekintélyét is megalapozva így. Két év múlva Daniel Barenboim rábízta a weimari West-Eastern-Divan Orchestra (fiatal egyiptomi, palesztinai, jordániai, libanoni, izraeli és német muzsikusok szerepeltek a projektben) hangversenymesteri tisztét, melynél legfeljebb a klasszikus arab énekesnők utolsó élő csillagát, a libanoni Fairuzt kísérnie lehetett vonzóbb. Mindeközben Chalhoub az indiai zene felé is egyre bőszebben kacsingatott, de hogy rajongása viszonzásra talált-e, ebből a lemezből még nem gyanítható. Nekem amúgy korántsem az indiai felhangjaival, inkább, mondom, Brook elektronikus kotnyeleskedéseivel vagy éppen Heitor Pereira flamencogitárjával van bajom.
Hiszen az egészen hátborzongató, amit Chalhoub összehegedül. Nem mondanám, hogy durvulna, bár ahogy a vér csöpög a vonóról, úgy tűnik, nem könyörül; meg aztán az a bivaly vonósnyolcas, az is rettenetesen mögötte van. Én ínyenc vagyok, és igazán szerény, ennél többre egyáltalán nem vágyom: bámulatos technikával és elementaritással hardcore arab melankólia, fel-feltámadó viharokkal és megrendüléssel. Viszont nem állt módomban konzultálni Claude-dal a Los Angeles-i felvételek előtt. ´ pedig (Brookkal) kissé elgaloppírozta magát, és annak reményében, hogy egységes hangra találhatnak a különféle zenei nyelvek, szemplerekkel, szintikkel, gitárokkal, zongorával, harmóniummal, indiai fuvolákkal és dobokkal (no meg egy Erik Satie- és egy Boghus Gelalian-darabbal) dúsította fel számait. A gondot persze nem annyira a jelenlétük okozza, mint inkább a mértéktelenség: hellyel-közzel attól a hiteltelenség, az üresjárat, a fecsegés - azt a giccses spanyol gitárt inkább nem említeném még egyszer, az menthetetlenül mellé van fogva, felejtsük el. És akkor, összegezve is, Chalhoubot megkülönböztetett "ígéretekkel" őrizhetjük meg emlékezetünkben.
Marton László Távolodó
Teldec/Warner, 2001
