Kiállítás: "Falfestményekkel a környezetért" (Hajdú J. Ferenc: Graffiti - Arcok)

szerző
Bogár Zsolt
publikálva
2001/38. (09. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A betűkkel a "normál polgár" nem tud mit kezdeni. Csak a képekre vevő.

Ez a megállapítás nem az analfabetizmus székfoglaló beszéde, hanem a városlakók véleménye a falakra fújt graffitiről. De azon belül is csak arra a kisebbségre igaz, amely hajlandó felfedezni a firkászok munkáiban legalább egy csipetnyi tehetséget, grafikai hozzáértést.Graffitinyelven a figurális ábrázolásokat karaktereknek hívják. Azonnal kitűnnek az absztrakt vagy kövér betűk felfirkált tengerében. Azt hihetnénk, elég leporolni megkopott metál lemezeinket, és máris kézben vannak a graffitire leginkább jellemző elemi utcai típusok (lásd Eddie és az Iron Maiden). Micsoda tévedés! A szörny-, csontváz-, illetve fantasyábrázolás gyakori téma, de a firkászok azért legszívesebben saját maguk graffitiíró imázsát, bronxi rap-gengszter arcukat öntik képregényszerű fazonba ("B-boy"). Állandó attribútumuk ezeknek a képeknek a spray, a vonat és az alagút. Technikailag külön műfajt képviselnek a realista, fotórealista munkák, amelyek már végképp

megosztják a graffitistársadalmat

A New York-i hagyományokat követő betűfestőknek ugyanis nem a karakter áll művészetük központjában, az csak az írás iniciáléja, kiegészíti, feltűnőbbé teszi a betűt, a festő vagy csoportja nevét. Csak a felirat része, belőle sarjad, azt öleli át, abból tör ki. Mellékszereplő a graffitisek munkásságában. Az önálló karakterek közelebb vannak a designhoz vagy a portréhoz, mint a graffiti tradícióihoz. A fotorealista elemeket pedig már igen nehéz beilleszteni szervesen a képbe.

A karakternek a tehetség megmérettetésében vannak érdemei, sok festéket és időt igényel - ezért általában csak legál, féllegál falakon találkozhatunk vele.

Hajdú József Ferenc Graffiti - Arcok (2001. augusztus 22-szeptember 9., BM Duna Palota) című fotókiállítása túlnyomórészt legálisan festhető falakról szemrevételeztetett száznál több képet, egy csokorra valót a magyar termésből: válogatás azok közül, melyeknek esélyük van, hogy megérkezzenek a közönséghez.

A graffitinek már számos dokumentálója akadt. A török származású Dogancy diagyűjteményt adott közre, Adolf Frohner a 60-as évek bécsi firkáit örökítette meg, az amerikai Matta-Clark pedig a New York-i földalattifestmények fotóit gyűjtötte össze. Brassai, aki vésett graffitikkal szerzett magának hírnevet, harminc évig keresett anyagot a falfirkákról szóló munkájához, melyhez a médiafigyelmet a közte és Picasso között a graffiti és a művészet kapcsolatáról szóló beszélgetés alapozta meg. A nevezettek a falfirkákat inspirációnak használták alkotásaikhoz, és kiállásuk a graffiti mellett azoknak is szólt, akik már fél évszázada minden modern művészetet mázolmánynak tartottak.

Hajdú J. Ferenc a magyar graffitimozgalom közvetítője, azok ellen küzd, akik idehaza is hasonlóan aposztrofálják a falfestészetet. Megítélése szerint a firkászok között vannak művészi igénnyel festők, tevékenységük bírálatához tehát árnyaltan kell közelíteni. A nagy károkat okozó tagelés (a felületek megcímkézése művésznévvel vagy a banda nevével) csak a kezdők sajátja, és korán felhagynak ezzel a tevékenységükkel, az ügyesek viszont elsőrangú grafikusokká válhatnak, akik falfestményeikkel sokat tehetnek az emberközpontú környezetért. Azt nem lehet tudni, hogy Hajdú előbb döbbent-e meg egy-egy falfestő grafikai készségén, eredeti alkotásain, vagy a velük folytatott beszélgetésekből jött rá, hogy "nem aszociális bűnözőkről", hanem helyüket és az önkifejezés lehetőségét kereső fiatalokról van szó. Mindenesetre elhibázottnak, "ifjúságellenesnek" tartja azt a "verbális erőszakot", amellyel a nyilvánosság a graffitiseket "feláldozná a deviancia oltárán". Büntetés helyett kommunikálni kéne velük, véli a nyugalmazott főiskolai tanár. Érdemes lenne megfontolni, hogyan lehetne a falfestészetet a vizuális kultúra szolgálatába állítani, ezért kiállításokkal és előadásokkal igyekszik felvilágosítani az érdeklődőket. Készül egy album is, amely bemutatná a magyar falfestészet gyöngyszemeit, és keresi az együttműködést a Rajztanárok Országos Egyesületével, hogyan lehetne a művészi graffitit bevinni a rajzórákra. A művészi falfestmény ugyanis igényességre nevel, míg aktív nevelőmunka nélkül a tagek újratermelik önmagukat.

A kiállítást szerencsére

nem tette taccsra

a pedagógiai törekvés, és abban az elbizonytalanodásban sem enged elmélyedni, hogy reprodukálható-e a galériában a graffiti sajátságos minősége, mely a lepusztult, szürke fal, az egyhangú felület beszennyezésével nyeri auráját. Ez ugyanis eszünkbe se jutott, a fotók látszólagos rendszer nélkül sorakoztak egymás mellett és alatt, nyomokban sem leltünk arra a tematikus csoportosításra, amely a graffiti karaktereire az adott intézményes keretek között ráerőltethető lenne (B-boy-, fantasy-, szörny-, comic- stb. típusok). Elmondható viszont, hogy voltak fotorealisztikus és szürreál alkotások, hangsúlyosak az eltorzult, aránytalan fiúalakok és -arcok. Kiemelhető két szenzációs női portré (a lány ezüst hajzuhataggal és a tengeri sellőből nyíló rózsa kissé triviális szerelmi allegórája) és a zenész (furulyázó, hegedülő) rapperek különös alakjai. Akik pedig szeretik nem érteni, hova tévedtek, egy Mikulás-, egy Garfield- és egy Koncz Zsuzsa-(!)portréval szórakoztathatták magukat.

Bogár Zsolt

szerző
Bogár Zsolt
publikálva
2001/38. (09. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...