Leszek Możdżer gyakori vendég a magyar pódiumokon – is. Otthon, Lengyelországban szupersztár, becsületrendet is kapott már, de az európai jazzben szintén otthonra talált, a legdinamikusabb német lemezkiadó vezető művésze. Tavaly is járt nálunk triójával, Lars Danielssonnal és Zohar Frescóval. Mindig sikere volt, de most a harmadik ráadás után is mindenki úgy ült a helyén, mintha nem akarna hazamenni. Szólóban játszott a Zeneakadémián, többnyire preparált zongorán, változatosabb műsort prezentálva, mint valaha. Hasított a koncepciója, amit már lehetett sejteni akkor is, amikor még nem is mondott semmit. Fél óra után elárulta, hogy neki most Bachot és Lutosławskit kellene előadnia, mert idejövet látta a plakáton, és bár ő csak egy jazz-zongorista, azért megpróbálja, ami tőle telik. Nos, egy évszázada tart a mérkőzés, hogy a komolytalan jazzelőadók magukat
a komolyzenészekhez igyekeznek mérni. Możdżer ezen a meccsen rúgott most egy mesterhármast. Természetesen játszotta saját témáit, meg a modern lengyel jazz ősatyja, Krzysztof Komeda előtt is fejet hajtott. Ezeket mindig erősen pianisztikusan, a romantikáig visszakövethető jegyekkel gazdagon díszítve, káprázatosan és a preparálással új értelmezési síkot nyitva szólaltatta meg. Azután igenis mutatott Lutosławskit, Prokofjevet, a ráadásban Depeche Mode-ot és leginkább Bachot. Bachot nagyon könnyű elrontani, jazzesítve először vicces, azután könnyen ciki lesz. Csakhogy Możdżer nem érte be egy kis szinkópásítással, hanem új minőséget teremtett, a kompozíciós technika helyett a mester szellemét tette magáévá. Możdżer elbeszélő képessége, kompozíciós és hangszerelési teljesítménye eddig is lenyűgözött, de ez az egészen fölényes tudású, kolosszálisan eredeti és újabban lezseren és iróniával kiálló, az improvizációt tökélyre vivő zongorista a hanyagul a húrok közé vetett ezüstláncával mindent vitt.
Zeneakadémia, Solti Terem, október 1.
