A mágikus gondolkodás ütemes visszaszüremkedését a nyugati világba nemcsak a fantasyfilmek szüntelenül terebélyesedő hulláma jelzi, hanem az úgynevezett okkult rockzene évről évre szaporodó sikerei is. A zsáner ma még csak az undergroundot uralja, de ami késik, nem múlik, hisz’ jól tudjuk: az erő a művészetben a pincéből árad, és a padlás felé tör. Az Uncle Acid nemrég például már a Black Sabbath előzenekaraként mutathatta meg magát sokezres új közönségeknek, amelyek az ismerős referenciák miatt könnyedén rácsatlakozhattak a négyes zenéjére. Az angol zenekar dalai – kisebb progrockos kitérőket téve – ugyanis határozottan visszakanyarodnak a kora 70-es évek sötét Sabbathjához. Ez még igazán nem volna újdonság, hiszen ilyesmivel az utóbbi 30 évben legalább öt-hatszázezer zenekar megpróbálkozott. A pluszt azok az utalások adják, amelyek a csak megsejthető tartalmakra mutatnak a dalaikban. Ebben pedig igazán nagy tud lenni a zenekar, amelynek tagjai a Night Creeperen a ködös, alkonyi Anglia titkos jelekkel kommunikáló nagymestereiként lépnek elénk, akik fél lábbal a Cam folyó partját, a másikkal viszont a lidércek és démonok birodalmát tapossák. A hangulathoz sokat hozzátesz K. R. Starrs két világ közt csúszkáló énekhangja, amelynek merőben egyedi árnyalatában zavarba ejtő keverékét észlelhetjük a férfi és női tónusoknak, de a hangszeresek is kitesznek magukért, amikor a kifogástalan döngetések mögé újra és újra odakennek egy-egy halványan derengő dallamot. Kár, hogy a legvégére nem marad más, csak a kábult merengés a semmibe.
Rise Above, 2015
