Talán éppen a világzene széles és nehezen körvonalazható műfaját érintik a legsúlyosabban a Sziget programjain és helyszínein végrehajtott idei változtatások. A világzene gyakran változó elnevezésű nagyszínpadát összevonták a Roma sátorral, ami máris megfelezi a fellépők számát. A minőség szempontjából nem is volna ez túl nagy baj, viszont szűkíti a lehetőséget a fiatal tehetségek bemutatkozására – és a programot látva ez különösen a fiatal hazai roma együttesek lehetőségeit szűkíti. A legjobbaknak (Romengo, Parno Graszt) persze továbbra is bérelt helyük van, amelyen legfeljebb olyan, a műfajon belül immár önálló zsánert jelentő „projektzenekarokkal” osztozhatnak, amelyek részben balkáni fúvósokból, részben egyéb, nyugat-európai zenészekből állnak (kötelező tartozék a pörge kalap).
De nem közülük válogattam, hanem a valamilyen szempontból különleges vagy egyszerűen csak ismeretlen, illetve nem eléggé ismert, de ígéretes fellépők közül. És hogy máris megszegjem a saját magam által felállított játékszabályokat – továbbá a fellépési sorrend önkényének engedve – elsőként az
Oy Division
nevű izraeli csoportot említem. Ők ugyanis öt éve jártak már a Szigeten, mégpedig a Roma sátorban, ahol brutálisan sodró hangulatú koncerttel vadították meg a tombolásra mindig kész közönséget. Nincsenek folyamatosan szem előtt, így az sem világos, mit csinálnak, változott-e a stílusuk mostanában. Tény, hogy a klezmer életben tartásának céljából szerveződtek zenekarrá Tel-Avivban. Tán meglepő, de a műfaj ott ugyanolyan, eltűnőben lévő, tudatos megőrzést igénylő kultúrkincs, mint születése eredeti színhelyén, Kelet-Közép-Európában, a lengyel–ukrán határvidéken, az egykori Galíciában, ahol a zsidó negyedek életét, ünnepnapjait és keserveit ez a fajta zene kísérte végig egészen a zsidók kiirtásáig.
Az Oy Division esetében azonban ne számítsunk búsongásra: a legkülönfélébb műfajok felől érkezett, döbbenetesen virtuóz zenészek nem az eredeti klezmert akarják újjáéleszteni, de még csak az sem céljuk, hogy kialakítsák egyfajta modern, „korszerű” változatát. Egész egyszerűen használják a hagyományos dallamkincset, fürdenek, pancsolnak benne, mégpedig akkora lendülettel és belefeledkezéssel, hogy egyes szerzők már klez-punkról beszélnek – és joggal. Tiszteletteljes múltidézés helyett vadság, őrület. (Augusztus 13., 17.00)
Következő választottam,
Bassekou Kouyaté & Ngoni ba
nem is játszhatna távolabb eső pontján annak a skálának, amely akkor is a szelídség, a kifinomult lágyság felé tart, amikor az előadott dalok határozott külső, európai hatásokat sejtetnek, mint a tavaly megjelent lemezen, a Jama Kón. (Ha a Szigeten nem is, Magyarországon már ő is járt – négy éve, a nyíregyházi Vidor Fesztiválon.)
Bassekou Kouyaté hazája Afrika zenei nagyhatalma, Mali. Garanában született, 60 km-re Ségoutól, olvashatjuk a mindentudóban, és ez kétségkívül lenyűgözően érdekes. Mégis izgalmasabb tény, hogy nem egyszerűen zenész, hanem grió, vagyis egyfajta énekmondó, a társadalmi kapcsolatok fenntartásában is szerepet vállaló dalnok. Ahogy Kouyaté négy éve elmesélte a Narancsnak, a griók közreműködtek falvak közötti vitás kérdések rendezésében, helyi viszonyok jó ismerőiként királyi tanácsadók voltak. A mali társadalomra hagyományosan jellemző kasztrendszer pilléreinek és fenntartóinak számítottak, és ez azt is jelenti, hogy nem griók csak a legnagyobb nehézségek árán lehettek ismert zenészek a nyugat-afrikai országban – de azért ma már erre is vannak nagy hírű példák. Mindenesetre feltehető, hogy a grióhagyományok fennmaradása általánosságban is hozzájárult a mali zene igényes színvonalának csiszolódásához, megőrzéséhez – pedig a hangszerekből nem feltétlenül néznénk ki a képességet komolyabb zenei elképzelések megvalósítására.
Itt van mindjárt a ngoni, Kouyaté hangszere: egy inkább kisméretű pengetős hangszer, a teste kivájt fa, amelyre állatbőr feszül. Ősi hangszerről van szó, a marokkói utazó, Ibn Battuta már az 1300-as években látott belőle egy példányt. Sokan a bendzsó ősének mondják, a mandé rabszolgák vitték be Amerikába. A húrok száma és a hangolás változó, a hangja kellemes, dallamos – de innentől kezdve természetesen már a zenészen múlnak a dolgok.
A Ngoni ba együttes (kibővített változatban persze) 60 fős ngonizenekarként is fellépett már, ezúttal aligha ezt a produkciót ismétlik meg. Remélhetőleg autentikus, múltjának súlyát érezhetően magában hordozó programot hallunk majd. (Augusztus 13., 21.30)
Még egy afrikai zenekar szerepel a válogatásban, és csak látszat, hogy aránytalanná teszi a válogatást, hogy ők is Maliból érkeznek. Tény, hogy a
Terakaft
első látásra és formálisan valóban a szaharai országnak egy további küldötte, de nem a déli (bambara, szongái stb.) feketék kultúráját, hanem az északi tuaregekét, az észak-afrikai berberek leszármazottaiét mutatja be, ráadásul meglehetősen sajátos módon. Zenéjük sokkal jobban különbözik az ország más hangzásvilágaitól, mint sok távolabbi országétól. A stílusuk az úgynevezett mali, sivatagi blues egy jellegzetes elágazása, amely már a kétezres évek elején népszerűvé vált Nyugaton. Az elnevezés arra a meggyőződésre utal, hogy magának az amerikai bluesnak valahol ezen a tájon, az itteni zenében keresendők a gyökerei. A szűkebb stílusirányzat, a tuareg változat legjellemzőbb sajátossága az elektromos gitár monotóniába hajló használata, a ritmus révületbe hajló egyenletes lüktetése, amely kifejezetten pszichedelikus hatást vált ki, egyfajta módosult tudatállapot érzetét keltve az effélére fogékony hallgatóban.
A sivatagi blues északi ága tehát a tuaregekhez kötődik, és már több formációban bemutatták ezt a különleges zenét, amit nem véletlenül írnak le a kritikusok a szélfútta sivatagi homokszemek szüntelen sodródásának hasonlatával. Hogy hol találhatók a legmélyebben kapaszkodó gyökerek? Az elektromos gitárnak nyilvánvalóan köze van az Európában elsőként ismertté vált Tinariwen alapítóinak egy algériai menekülttáborban töltött éveivel – ott ismerkedhettek meg a hangszerrel. Aztán a Tamikrest együttes jelent meg a színen – így a Szigeten is, négy évvel ezelőtt. A Terakaft is már több mint egy évtizede létezik, részben a Tinariwen legrégebbi tagjai alapították, az eredeti egyszerűség ébren tartásának szándékával.
Hogy miért kezdődik mindegyik zenekar neve t-vel, az rejtély (a Terakaft történetesen karavánt jelent), az már kevésbé, hogyan nőttek ki az ismertség helyi keretei közül tamasek nyelven előadott dalaikkal. A több mint egy évtizeden át Timbuktuban, illetve a közelében megrendezett Sivatagi Fesztivál segítette őket (és másokat), pontosabban a részt vevő nyugati zenészek, együttesek (mint Robert Plant, Justin Adams, a Lo’Jo, a Dirtmusic), akik/amelyek esetenként producerként is a helyi fellépők mellé álltak. Azóta a Terakaft már kinőtt ebből a gyámolított státusból. (Augusztus 16., 18.30)
Végül pedig szóljon a dal két, Magyarországon valóban ismeretlen fellépőről (a Terakaft már játszott az A38-on), először egy különleges délolasz népzenei felállásról, a
Canzoniere Grecanico Salentinóról,
amely a nevéből is kitetszően a délolasz Salentóban alakult, a csizma sarkában. Alighanem ez az idei Sziget legrégebbi zenekara, hiszen egy év híján negyven éve alakult, és azóta igyekszik őrizni a vidék zenéjét, amelynek a középpontjában a pizzica nevű tánc áll. Újabban tarantának is nevezik, és ez az egész valahogy összefüggésben áll egy bizonyos pókfajtával. Biztos, hogy nem valami madárpókról, hanem egy jóval barátságosabb méretű fajtáról van szó, és a zene-tánc-pók hármas egység központi gondolata a csábítás és a hozzá kapcsolódó felhevültség – mint akit mérges pók csípett meg – körül forog, mégpedig igen régi idők óta, amikor a többek között buzukit, sajátos dudát (zampognát), kézi dobot használó hangszerelés a kontinenstől eléggé elzárt vidéken kialakult.
Amit a zenekar játszik, semmiképpen sem rock and roll, de a népzene iránt kevésbé fogékony hallgatót megnyugtathatom: a zenészek – és a táncosnő – igencsak nagyszámú közönséget szoktak megmozgatni. Büszkén emlegetik egy százezres hallgatóságú koncert rekordját. Ráadásul más együttesekkel is vannak fellépéseik – ha már így rákattantunk Malira, említsük példaként az ottani származású korajátékost, Ballaké Sissokót –, vagyis nem zárkóztak be a helyi népzene szűkebb világába sem élő fellépéseiken, sem közel húsz lemezükön. (Augusztus 15., 20.00)
Ötös listánkon már csak egyetlen kiadó hely maradt, és ezt egy libanoni származású – újabban Párizsban élő – énekesnő foglalhatja el.
Yasmine Hamdan
egészen pontosan énekes-dalszerző. Ezenfelül színész is – például a Halhatatlan szeretők című új Jarmusch-filmben. Az ő esetében már nem okoz meglepetést némi pop-rock beütés, hiszen a Közel-Kelet első független elektronikus (vagy, mondjuk, indie-pop) duója, a Soapkills alapítójaként szerzett szinte ikonikus hírnevet, és lett az arab világ underground-királynője. Ismertségének másik forrása a különféle stílusok ütköztetése, ami persze manapság nem tekinthető az eredetiség csúcspontjának. A stíluskeverés következő szakaszában – már Párizsban – Marc Collin, a Budapesten immár jó néhányszor megfordult és eleve a zenei vegyészetre építő Nouvelle Vague producere volt a partnere. Ekkor már új kedvenceit, a múlt századi arab énekesek dalait építette be a programjába.
Egy szó mint száz, nem sejthetjük előre, mit is ad majd elő az arab popdíva, milyen irányba halad, egyáltalán: beszélhetünk-e még világzenéről az esetében. Elérhető dalai nem adnak egyértelmű választ: bármi megtörténhet. A hangja szép, sokszínű, a dalai változatosak. Az pedig vitán felül áll, hogy erős esélyesként pályázhatna a Miss Sziget titulusra. (Augusztus 14., 20.00)
