Hogy Herbie Hancock pályafutását lépésről lépésre követtem volna, azt korántsem állíthatom. Inkább a kíváncsiság meg a nosztalgia vitt el a koncertjére: mit kezdhetek manapság azzal a pasassal, aki kamaszkoromban olyan sokat jelentett nekem? Azokban az években Hancock bizonyult a Miles Davis-iskola legjelesebb növendékének: előbb Davis kvintettjének zongoristájaként (1963-68), aztán a rockos-funkos fúziókkal a Head Hunters élén, majd a V.S.O.P.-val (s abban Freddie Hubborddel, Ron Carterrel, Tony Williamsszel és Wayne Shorterrel) újra megidézve a Miles-kvintett szellemét.
Ami a későbbieket illeti, Hancock több tekintetben továbbra is követte mesterét, kivált a fiatal kollégák, illetve a popzene iránti nyitottság terén. 1995-ös New Standard című albumát Peter Gabriel, Stevie Wonder, Sade, Prince, Paul Simon és a Beatles szerzeményei népesítették be, a 2001-es Future 2 Future-t a hiphop és a techno, a 2005-ös Possibilitiest pedig Christina Aguilera, Paul Simon, Annie Lennox, Sting és Santana éneke járta át. A gond mindössze az volt, hogy míg Miles körül a könnyűzene frontján is történtek csodák, Hancock nem nagyon bírt elmozdulni a felszínről.
Ahogy most a Margitszigeten sem. Zenekarában Matt Garrison basszusgitározott és Richie Barshay dobolt ragyogóan, Lily Haydn hegedült fölöslegesen, és a benini Lionel Loueke gitározott különösebb eredetiség és invenció nélkül. Mutattak magukból szinte minden irányból: elkalandozhattunk Afrika, a popzene, az "atmoszferikus" elektronika és a Head Hunters funkja felé, de mindeközben, sajnos, nem történt semmi sem. Nem rosszul vagy félvállról, hanem érdektelen zenét játszott ez a zenekar. Olyat, amelyben a legtöbb szám háromszor hosszabb önmagánál - pontosabban annál, mint ami benne van -, halálra van bonyolítva, arra azonban képtelen, hogy megérintsen. Mert hiányoznak belőle a magával ragadó érzések, mert mesterkélt. Az "élet nagy kérdései" nem foglalkoztatták ezt a muzsikát, legfeljebb egy "szakmai problémát" vetett fel: azt, hogy hogyan húzhatja egy menő sztár még sokáig, ha már rég eljárt felette az idő.
A koncert közepe táján egy szürke cica szaladt a nézőtérre, a nyomában túlbuzgó-hajszoló biztonságiakkal. Ennyi történt, aminek életszaga volt az est folyamán. Nagyon remélem, megúszta végül, s békében, bántatlanul hazatalált.
Bennem és a dzsesszben valami meghalt.
Margitszigeti Szabadtéri Színpad, július 3.
