Gioachino Rossini is számtalanszor volt már ilyen kényelmesen megpofozott halott: holtában is kárhoztatták őt a léhaságáért, a felszínességéért, a szemérmetlen derűjéért, de még a legendás lustaságáért is. (Elvégre alig több mint három tucat operát hozott össze ez a világ lustája!) Mi tagadás, még a múlt szombati Rossini-bemutató szünetében is lehetett hallani néhány, a holt mesternek szóló szedtevettét, amiért az első felvonást záró, obligát vígoperai imbrogliót, vagyis a zenei humort csúcsra járató általános zűrzavart kénytelenek voltunk testületileg végigkacagni.
Mert hát ez történt az Olasz nő Algírban Erkel színházi premierjén: zajosan derült a közönség, jóval túl az operaházakban szokásos és illendő mértéken. A rendhagyó jelenség elsősorban persze Rossini érdeme (vagy bűne) volt, mivel az Opera repertoárján most először szereplő vígopera az életmű legsikerültebb darabjai közül való. Hiába készült zeneszerzői rohammunkában és ráadásul bedolgozók foglalkoztatása mellett, s hiába volt az 1813-as mű librettója egyszerű újrahasznosítás: a 21 éves Rossini operája máig a színpadismeret, a szinte szertelen melódiabőség és a zenei rafinéria tökéletes ötvözetének hat. A két világ és persze két nem találkozását és erőpróbáját sziporkázóan jelenetező darab – amelynek diadalmaskodó főalakja a címszereplő italiana, vagyis Isabella – maga az opera buffa evilági apoteózisa.
Mindettől persze még bőven sótlanná válhatott volna a budapesti produkció, ha Szabó Máté és alkotótársai nem éreznek rá a mű által diktált interpretációs modorra: a „mindent szabad” parancsoló kötelmére. Így azonban Cziegler Balázs kidolgozottságával és méreteivel egyaránt imponáló díszletei között kedvükre grasszálhatnak a macskanők, az olasz hölgyek iránt lelkesedő algíri bej nézheti az Édes élet arab feliratos kópiáját, és a kajmakánná előléptetett olasz fogoly és széptevő, Taddeo viselhet malomkeréknyi tányérsapkát a fején. És főleg a játékban is elszabadulhat a komikus-karikaturisztikus emberábrázolás, melynek legkiválóbb megvalósítója e bemutatón az említett Taddeo alakítója, a bariton Bruno Taddia volt. Az Isabella oldalán, annak újra és újra bepalizott udvarlójaként Algírba érkező commedia dell’arte alak Taddia megformálásában leginkább a címszereplő durcás-sértődékeny, hiszteroid és piperkőc öribarijának tűnt, aki rendre kifelé forduló játékával és őstalján gesztikulációjával a legszebb olasz filmvígjátékemlékeinket idézte. S habár a második felvonásban az addig csorbítatlan hitellel viselt öltönyét az énekes egy túlságosan zajosan csörgő (őt és minket egyaránt zavaró) rendjelagymenésre kényszerült lecserélni, azért a hang és a figura így is átütő maradt.
Mester Viktória vagány Isabellája, Palerdi András melegítős-szurkolói sálas Musztafa beje, Alasdair Kent török pizzát remeklő Lindorója, s mind a többiek rokonszenvesen haladtak Taddia nyomában, ha nem is mindenkinek akadt ilyen hatásosan eljátszható figurája. Énekesi szempontból is volt némi szórás a teljesítmények között: itt az olykor tagadhatatlanul fisztulás magasságú, ám a tenorkoloratúrázás terén máris szakavatott és még érezhetően jócskán fejlődőképes fiatal Kent meg a saját korábbi legjobb formájához meggyőzően, ha nem is mindig stílusosan felzárkózó Mester Viktória érdemelt ki külön méltatást. Míg Palerdi kicsattanó játékához olykor hallhatatlanná váló szólamrészletek társultak. A tavasszal Háry Jánosként kevésnek ható Dobák Attila most a helyére került Ali kisebb szerepében, s bizonyosan nem Rossini által komponált áriáját is formásan szólaltatta meg.
Szabó Mátéék lendülete az első felvonás fentebb már emlegetett, táncos léptű fináléjában ért a csúcsra, s a második felvonásban aztán kétségkívül akadtak kisebb hullámvölgyek, az ötletelés során ejtett darabrészletek. A Rossini-humor másik nagy darabbéli tetőpontján, az ún. Pappataci-jelenetben azért még így is akadt frenetikum. A szerelmes bejt itt a tréfamester olaszok pappatacivá, vagyis a korábbi magyar fordítás szerint maflabácsivá, a most a kivetítőn szereplő nyelvi lelemény szavával pedig maflapincsivé avatják. A titkos társaságok beavatási szertartásait parodizáló Rossini-jelenet kisnadrágot, nyakkendőt és szarvakat viselő férfiai akár egy Anger Ferenc-rendezésből is előkerülhettek volna, de ami ennél sokkal fontosabb: csoportos jelenlétük, valamint a három szólista, Palerdi, Taddia és Kent párnadobáló összjátéka jól összeillett a zene túlhabzó humorával.
Francesco Lanzillotta vezényletével az opera nyitánya egyrészt hibátlan, sőt szép fúvós szólókat, másrészt a gyors szakaszokban meglepően elnagyolt tuttikat hallatott. A zenekari árok és a színpad együttműködése utóbb sem idézte minden pillanatban egy svájci óramű pontosságát, de a hangvétel és a temperamentum olaszosságára nemigen lehetett panaszunk.
Erkel Színház, november 18.
