Magyar Narancs: Mi motivált abban, hogy újra énekelj?
Marozsán Erika: A Szakíts, ha tudsz című lemezem turnéján ismertem meg Fodót, dobosként ugrott be Borlai Gergő helyére. Olyan jó viszony alakult ki közöttünk, hogy már a turné után tervezgettük a közös munkát, de csak úgy másfél éve kezdtünk el dolgozni az új lemezen. A szövegírásra kortárs költőket és dalszövegírókat kértünk fel. Most is dolgoztunk Jónás Tamással, aki az előző lemezemet írta, de fontos lett, hogy többféle habitus, hang szólaljon meg. Az egyetlen kikötésünk az volt, hogy a zenéből induljon ki a szöveg, ne fordítva.
MN: Miért ragaszkodtál ahhoz, hogy a szövegek „szolgálják” a dalokat?
ME: Azt éreztük, hogy szabadabban tud megnyilvánulni a zene, ha nem versek, előre megalkotott szövegek saját belső dramaturgiáját kiszolgálva születik. Nem akartam „irodalmi estet”.
MN: Miért a Nem dobban a szív lett a címadó szerzemény?
ME: A cím kiválasztása volt a legnehezebb pillanat. Mindegyik dal egy külön világot épít fel, mintha egy-egy kis novellát olvasnánk. Ízlelgettem a szavakat, a mondatokat, és úgy éreztem, hogy a Nem dobban a szív a lemez origója. Arról az érzésről szól, amikor nem tudsz szerelmes lenni.
| ||
MN: Foglalkoztat az érzelmek hiánya?
ME: Nem kötődik a hétköznapi életemhez, de mindenképpen foglalkoztat, hogy milyen, amikor nincs szerelem, nem érzünk, amikor kiürült állapotban vagyunk. Nekem is sok olyan periódusom volt, amikor érzelmi deficitbe kerültem, kiégettnek éreztem magam. Emocionális viharokat kavar az anyaság is, évekig olyan nagy élmény, őrült utazás egy gyerek születése, hogy ezt a fajta felfokozott állapotot néha önvédelmi okokból ejti az ember.
MN: Éreztél már szakmai kiüresedést is?
ME: Ha bemutatunk egy színdarabot, a premier másnapja a világ legsötétebb napja. Szinte elvonási tüneteim vannak. És minden forgatás után is hetekig, hónapokig érzek valami furcsa remegést, megmagyarázhatatlan ürességet, kimosódik belőlem mindenféle érzelem. Aztán a rutinnal valahogy újra kell „termelni” magam.
MN: A Terápia sorozat után újra magyar filmben forgatsz. Kasvinszki Attila Mayenburg színdarabja nyomán készülő Paraziták a Paradicsomban című filmje kegyetlen történet lesz arról, hogyan mérgezzük, gyilkoljuk egymást a legintimebb kapcsolatainkban.
ME: Mayenburg szimbólumnak tekinthető, extrém alaphelyzetet írt meg: egy rokkant férfi oda van láncolva egy nőhöz, a nő meg a rokkant férfihoz. Nem tudnak leválni egymásról. Minden párkapcsolatban átéli az ember a szeretet, a gyűlölet, a féltés, a megvetés lelkiállapotát. Az együttélés fullasztó közelségét. Nagyon nehéz egyensúlyt tartani abban, hogyan tudsz úgy közel lenni a társadhoz, a férjedhez, a szerelmedhez, a gyerekedhez, hogy ne váljon fullasztóvá, ne legyen vérszívás.
MN: Romantikus lánynak, depressziós dívának, titokzatos végzet asszonyának látnak a rendezők. Mit gondolsz, változni fog ez?
ME: Minden egyes ember egy mélységes kút: láthatjuk a víz felszínét, de meg is kereshetjük a köveket az alján. Szerintem a színész és a rendező habitusán múlik, hogy melyik szinten akar megmaradni. Erős késztetés van bennem, hogy minél több réteget felfedezzek, megfejtsek egy szerepből. Az már más kérdés, hogy ebből színészként mit tudok megformálni. Nem kor kérdése, hogy sokszínű vagy igaz szerepekre vágyom. Húsz évesen is ez motivált.
MN: Németországban milyen filmes feladatok várnak?
ME: Májusban Oskar Roehlerrel dolgozom. A film négy ember sorsát követi, nagyon a máról szól. Arról, hogy Európa mit kezd magával, az értékeivel, a morállal, a szépséggel, a nyitottsággal, az előítéletekkel, a menekültekkel.
| ||
MN: New Yorkban élsz a családoddal. Befolyásolta a közérzetedet Trump megválasztása?
ME: Tíz éve párhuzamosan élek Amerikában és Magyarországon. Kint a politika nem volt része a hétköznapi életnek, de amióta Trumpot megválasztották, sőt már a választási kampány alatt is egész New York politizált. Déjá vu érzésem volt. Magyarországon a rendszerváltás óta abban élünk, hogy mindenki politizál. És ettől álmatlan éjszakái lesznek az embereknek, ezért látsz egyre több a depresszív, karikás szemű járókelőt.
MN: A filmezés miatt fontos Amerika?
ME: Ritkán dolgozom ott. De van amerikai ügynökségem. Mindig Európába jártam vissza forgatni, és ha szerepeltem is amerikai filmben, azok többségét Európában forgatták. Az én karrieremre ugyanolyan hatással van akár pro, akár kontra, hogy honnan jöttem, mennyire eladható, amit színészileg képviselek.
MN: A Szomorú vasárnapnak köszönheted a nemzetközi karrieredet. Néhány rövidfilm és a Morgan Freemannel közös nagyjátékfilm, A szerelem bősége után milyen esélyeid lehetnek még Hollywoodban?
ME: A Szomorú vasárnap sikere röpített a hollywoodi szakmai életbe, ami egy zárt közösség. Úgy működik, mint egy család, mindenki ismer mindenkit, egymástól veszik az infókat. Ha tudják rólad, hogy főszerepet kaptál, akkor másik öt produkcióban is rád gondolnak. Többet kellene Los Angelesben forognom, és ha ott telepedtünk volna le, nagyobb esélyem lenne újabb szerepekre. Ezzel szemben én picit itt is, ott is, amott is vagyok: New Yorkban, Budapesten, Berlinben. Képtelenség a hármat ugyanolyan szinten tartani, mint ha csak egy országban élnék. Nagyon szeretnék Amerikában sorozatokban, tévéfilmekben játszani, mert ott az igazi művész érték a televízióba ment át.
MN: A szépség valuta, de sok szép színésznő van.
ME: Biztosan számít a megfelelési vágy, nagyon fontos a kooperációs készség, és az is, hogy áldozatokat hozok, foglalkozom a nyelvvel, csiszolom a kiejtésemet. A szorgalom alapfeltétel. Megtanulom a szöveget, felkészülök a próbafelvételekre. Megbízható, rendszerető ember vagyok, igazi stréber. A külsőm, a fizikai megjelenésem értelmezhető úgy is, hogy könnyen találnak szerepeket olyan típusú nőre, mint amilyen vagyok.
MN: Teszel lépéseket annak érdekében, hogy magyar alkotókkal dolgozhass?
ME: Magyarországon még mindig ciki, ha egy színész azt mondja egy rendezőnek, hogy nagyon szeretne vele dolgozni. Amikor a német pályám nagyon a topon volt, megkerestek német filmes alapok igazgatói, hogy adjak be terveket, amikből koprodukciós filmeket tudnának összehozni akár magyar, akár német rendezővel. Ezen felbuzdulva megkerestem rendezőket, kezdőket és nagy neveket egyaránt. Kissé pironkodva mondtam nekik, hogy felkérést kaptam. Volt is egy produkció, amivel sokat lobbiztunk, sajnos mégsem jött össze. De a legtöbb rendező a saját útját járja, nincs szükségük közvetítőre, aki bevezeti őket ezekbe a szakmai körökbe. Ők nem vették komolyan, hogy egy színésztől indulhatna ki a folyamat, még ha tőkeerős koprodukciót is ajánlottam.
