Az 1980-as születésű, New Yorkban élő gitáros a kétezres évek eleje óta aktív, és olyan óriásokkal játszott, mint Anthony Braxton vagy Marc Ribot. Triójának 2008-as lemeze, a Dragons’s Head óta egyértelmű, hogy nemcsak improvizációs technikája miatt érdemes rá odafigyelni, hanem zeneszerzőként is. A trióját kvintetté, később szeptetté bővítette, közben olyan húzásokra is volt energiája, mint a 2015-ös egy szál gitáros feldolgozáslemeze, amelyen kedvenc sztenderdjeit eltorzítja, miközben a legkedvesebb kortárs kísérleti zenéivel gyúrja össze őket. Halvorson titka az, hogy a precíz technika, a nyers, fémes hangzás, a bonyolult, látszólag öncélúan tévelygő dallamvezetés és a túlszabályozottság fenyegetése ellenére az egész konstrukciót áthatja valamiféle finom irónia. Innen lép el még egyet, és ez a lépés teszi felejthetetlenné új dupla lemezét, a Code Girlt; Halvorson kimért káosza párbeszédbe kezd az énekes, Kitambi mélyen spirituális és megzabolázhatatlan vokális karakterével.
Kitambinál álljunk meg egy szóra, mert az énekes a drone-t, free jazzt és indiai zenét ötvöző saját formációja, az Elder Ones miatt a brooklyni kísérleti zenei színtér üde színfoltja. Dél-Indiában született, gyerekként tradicionális indiai zenét és hindu vallási éneklést tanult, később rácsúszott Tupacra, Mariah Carey-re, majd kikötött a Goldberg-variációknál és John Coltrane-nél.
A Code Girl emelkedett, már-már misztikus drámaisága Kitambi legkülönbözőbb hatásokat és technikákat ötvöző énekstílusának köszönhető, és annak, hogy Halvorson elegáns gitárszólama pont annyi teret ad neki, hogy éppen megőrizhesse a titkait – még az átlagban 6-7 perces, totálisan kiszámíthatatlan kompozíciók legkitárulkozóbb pillanataiban is. Noha minden számra egy teljes albumnyi kreativitás jut, mégsem mondhatjuk, hogy Halvorson sokat követel hallgatójától, minden modern zenei ellenpontban és meghökkentő hangtörésben archaikus nyugalom lüktet.
Firehouse 12, 2018
