Lemez

Mayhem: Esoteric Warfare

  • Greff András
  • 2014. július 10.

Zene

Ha az idejekorán szétcsúszott nagypapivá fonnyadt Ozzy Osbourne a sötétség hercege címet viselheti, akkor minek nevezzük Csihar Attilát, aki az elmúlt húsz évben bebetonozta pozícióját a világ legjelentősebb extrém zenei énekeseinek elittáborában? És hogyan ne váljunk a jelzőkeresés közben nevetségessé? Ezekről a pengeélen egyensúlyozó helyzetekről Csihar nagyon sokat tud, de az elmúlt évek provokatív színpadi akciói után a Mayhem új lemezén egy kicsit hátrébb lép a zavarba ejtő gesztusoktól, hogy a maga eredeti és igen változatos módján mindvégig megmaradjon feldúltnak és kísértetiesnek. A vokális produkciója alatt hullámzó zene nem annyira radikális most, mint a hét évvel ezelőtti, a befogadhatatlanságig komplex, hangzásában egészen szélsőséges Ordo Ad Chao esetében, de ez igazából csak a legelső körben okozhat diszkrét csalódást. Utána már inkább az tűnik fel, hogy a Teloch névre hallgató új gitárossal összerakott, a hadi célú agymosás különféle aspektusait körbejáró albumot milyen stabil dramaturgiai tudás emeli - úgy az egyes dalok, mint a lemez egészének szintjén - a pályatársak próbálkozásai fölé. A sebes, de sosem maszatos őrlések és a hideg, olajszínű, itt-ott finoman disszonáns lassabb borongások pólusai között vándorló Esoteric Warfare-en minden zenei váltásnak oka és értelme van, és ez mágneses erőt kölcsönöz a különösen az első és az utolsó harmadában csillogó albumnak, amely valódi odafigyelést igényel, de cserébe messzire is ragadja önkéntes prédáit.

Seasons Of Mist, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.