Ha az idejekorán szétcsúszott nagypapivá fonnyadt Ozzy Osbourne a sötétség hercege címet viselheti, akkor minek nevezzük Csihar Attilát, aki az elmúlt húsz évben bebetonozta pozícióját a világ legjelentősebb extrém zenei énekeseinek elittáborában? És hogyan ne váljunk a jelzőkeresés közben nevetségessé? Ezekről a pengeélen egyensúlyozó helyzetekről Csihar nagyon sokat tud, de az elmúlt évek provokatív színpadi akciói után a Mayhem új lemezén egy kicsit hátrébb lép a zavarba ejtő gesztusoktól, hogy a maga eredeti és igen változatos módján mindvégig megmaradjon feldúltnak és kísértetiesnek. A vokális produkciója alatt hullámzó zene nem annyira radikális most, mint a hét évvel ezelőtti, a befogadhatatlanságig komplex, hangzásában egészen szélsőséges Ordo Ad Chao esetében, de ez igazából csak a legelső körben okozhat diszkrét csalódást. Utána már inkább az tűnik fel, hogy a Teloch névre hallgató új gitárossal összerakott, a hadi célú agymosás különféle aspektusait körbejáró albumot milyen stabil dramaturgiai tudás emeli - úgy az egyes dalok, mint a lemez egészének szintjén - a pályatársak próbálkozásai fölé. A sebes, de sosem maszatos őrlések és a hideg, olajszínű, itt-ott finoman disszonáns lassabb borongások pólusai között vándorló Esoteric Warfare-en minden zenei váltásnak oka és értelme van, és ez mágneses erőt kölcsönöz a különösen az első és az utolsó harmadában csillogó albumnak, amely valódi odafigyelést igényel, de cserébe messzire is ragadja önkéntes prédáit.
Seasons Of Mist, 2014
