"Még vonalas telefonon hívtak, hogy menjek el a válogatásra" - Váczi Eszterrel beszélgettünk

  • Artner Szilvia Sisso
  • 2024. június 4.

Zene

A dzsesszénekes hosszú kihagyás után Quartet nevű formációjával lép színpadra csütörtökön a Pesti Színházban. A készülő koncert mellett a művészt másik "mániájáról" is kérdeztük.

rés a présen: Hogyan lettél dzsesszénekesnő?

Váczi Eszter: A hat évvel idősebb bátyám nagyban formálta az ízlésemet. De fogalmazhatnék úgy is, nem volt lehetőségem mást hallgatni, mint amit ő hazahozott. Ez pedig nem kifejezetten az akkori magyar mainstream volt. Könnyűzenéből kizárólag olyanokat hallgatott, mint a Kontroll Csoport, Bizottság, Európa Kiadó, Neurotic, ezek mellett pedig olyan brit indie- és popzenekarokat, mint a James, a Smiths, Talking Heads vagy a Hue and Cry. Ami az első inspirációt hozta nekem az énekléshez, az Sade Love Is Stronger Than Pride című albuma volt, amelyet kazettán hallgattam rongyosra. A zenei általánosban, ahová jártam, mindenki jól énekelt, nem éreztem magam kimagaslónak, így nem is nagyon érdekelt az éneklés. Már a gimnáziumi éveket tapostam, amikor a Marczibányi Téri Művelődési Központban zajló nagy dzsesszéletnek köszönhetően, amelynek szomszédságában felnőttem, folyamatosan hallottam a kiszűrődő koncertek, próbák hangjait. Így jöttem rá, hogy a dzsessz olyan harmóniák sora, amelyek sokkal bonyolultabbak a popzenénél, de mégis valami felemelő egyértelműség van az egészben.

rap: Hangszeren nem akartál játszani?

VE: A Kodály ének-zeneiben hét évig tanultam klasszikus zongorát. Jól ment. Anatómiailag még jobb adottságaim is voltak, mint például az énekléshez. Ugyanakkor a félévi és év végi koncertek és hangszeres vizsgák olyan szinten viseltek meg, annyira túlizgultam, hogy rendszeresen alulteljesítettem. Egyszerűen képtelen vagyok hangszerrel kiállni mások elé. Az a vicc, hogy az éneklés esetében is mindig erős lámpalázam volt, és sok időnek kellett eltelnie, hogy már csak egy egészséges drukk maradjon ebből a színpadra lépés előtti félholt állapotból.

rap: A Jazz+Az zenekar adott lendületet neked. Hogy kerültél bele?

VE: Bár a Jazz+Az zenekar születése előtt is aktív előadó voltam, tagadhatatlan, hogy ez a formáció lökött ki a nagyközönség elé. Egy nem nyilvános castingon vettem részt az első főiskolai évem júniusában, ahol 12 énekesnőt hallgattak meg. Fekvőgipszben voltam otthon egy ortopédiai műtét miatt. Gőz László, akkori tanárom hívott, még vonalas telefonon, hogy menjek el erre a válogatásra. Mondtam, hogy nem tudok. Aztán addig győzködött, míg az unokabátyám és Gátos Iván zongorista kollégám segítségével letámolyogtam a Tom-Tom Stúdió alagsori termébe. Kazettán kaptunk két dalt, azokat kellett elénekelni. Másnap hívtak, hogy beválasztottak és enyém a Csepp a tengerben című dal. A produkció Dés Lászlótól és Geszti Pétertől lett sikeres. Dalaik az átlagnál szélesebb korosztályt érintettek meg, a zenekar pedig az akkori zenésztársadalom krémjéből állt.

rap: A dzsesszkategóriában ritka platinalemez fokozatot később a Váczi Eszter Quartettel érted el. Ez már a jelenlegi zenekarod kezdete volt?

VE: Sokáig egyszerre voltam szólistája négy-öt zenekari felállásnak. Amikor a Quartettel elkezdtünk saját dalokat írni, gyakorlatilag mindent leépítettem, hogy a nevemet lehetőleg ehhez a zenekarhoz kössék. A platinalemezt a legelső albumunkkal értük el. Az aranyat a másodikkal. Ez a minősítés a lemezeladásra vonatkozik, de akkor már sajnos elkezdődött a lemezgyártás leszálló ága. Mindenesetre fantasztikusan jó fogadtatásban volt részünk ezekkel a dalokkal, nekem pedig a dalszövegek írása jelentette a legnagyobb megmérettetést.

rap: Most ismét lemezbemutatóra készülsz – mikor lesz ez?

VE: Hosszú kihagyás után új anyaggal állunk a közönség elé június 6-án, a Pesti Színházban. Ez az első eset a saját lemezeink történetében, amikor nem egyedül én írom a dalszövegeket, hanem egy író-költő-irodalmár barátommal, Mesterházy Balázzsal közösen. A koncert különlegessége, hogy az elején egy rövid irodalmi beszélgetésre invitáljuk a nézőket Juhász Anna moderálásával, ahol mesélünk a közös munkáról, illetve a költemény versus dalszöveg kérdéséről.

rap: Milyen egyéb fellépéseitek lesznek a nyáron?

VE: Minden új zenei anyag jó apropó arra, hogy megutaztassuk az ország több városában is. A nyár folyamán résztvevői leszünk a Debreceni Jazz- és Bornapokra, megyünk Veszprémbe a Rozé, Rizling & Jazz Napokra, három éve visszatérő vendégei vagyunk a kővágóörsi zsinagóga kertjében tartott művészeti eseményeknek. De Pannonhalmán is találkozhatnak velünk az érdeklődők.

rap: Kivel lépnél fel még nagyon szívesen a pályád során?

VE: Erről nem gyakran beszélek, de nekem az arab zene a másik mániám. Ha autentikus arab zenészekkel énekelhetnék olyan színvonalon, hogy örömmel kísérjenek, nagy álmom válna valóra.

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Ebben nem lesz dicsőség

Talán az izraeli „béketeremtés” sikere, illetve az azt követő frenetikus, globális, és Donald Trump személyes béketeremtői képességeit külön is hangsúlyozó ünneplés sarkallta az elnököt arra, hogy ismét feltűrje az ingujját az ukrajnai rendezés érdekében, és személyes találkozóra siessen Vlagyimir Putyinnal.

Legyetek gonoszok!  

Nagy terjedelemben ismertette a Telex egy a laphoz eljuttatott hangfelvétel alapján Orbán Viktor vasárnapi beszédét, amelyet a Harcosok Klubja „edzőtáborában” tartott 1500 aktivista előtt, a zánkai Erzsébet-táborban.

Elkenték

Legalább kilenc hazai bíróság kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál (AB) a védettségi igazolással való visszaélést szabadságvesztéssel fenyegető kormányrendelet Alaptörvény-ellenességének kimondását, mivel jogi képtelenség a Büntető törvénykönyv felülírása egy rendelettel. Az AB sajátosan hárított.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.

„Vegyük a következő lépcsőfokokat”

A frissen előrelépett pártigazgató szerint megvan a parlamentbe jutáshoz szükséges mennyiségű szavazója a komolyodó viccpártnak, azt pedig átverésnek tartja, hogy a kormányváltás esélyét rontanák. De kifejtett mást is az ígéretek nélkül politizáló, magát DK-sérültnek tartó politikus.

Mi van a fájdalmon túl?

A művész, akinek egész életében a teste volt a vászon, a nyelv, az eszköz, a fegyver, gondolatiságának hordozója, nyolcvanhoz közeledve is az emberi testet vizsgálja. E nagyszabású retrospektív tárlat nemcsak az életmű bemutatására törekedett, hanem egy művészi filozófia összegzésére is.

Az esendő ember felmutatása

  • Simonyi Balázs

Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.