Magyar Narancs: Hogyan jellemezné a saját vezénylési stílusát?
Louis Langrée: A karmester feladata, hogy dialógusokat kezdeményezzen, hogy tiszta elgondolásai legyenek egy-egy műről. Aztán a zenészek dolga, hogy átírják ezeket a hangszereikkel. Az energiának a zenészekből kell áradnia, de ahhoz, hogy felszabaduljon, a karmester kínálja fel a lehetőségeket. Meggyőzésre törekszem, nem imponálásra.
MN: Ezért sem követeli meg a zenészektől, hogy ugyanazt a vonómozgást alkalmazzák?
LL: Amikor Toscanini egységesítette a vonómozgásokat, egyes kritikusok úgy vélték, hogy a zenekar menetelő hadsereghez hasonlít. A Don Giovanni kéziratában például Mozart sem jelöl meg semmilyen erre vonatkozó utasítást. Miért is kellene a zenészeket arra kényszeríteni, hogy a szomszédjuktól lessék el a mozgást? Elvégre a zenei elképzelés és az összhang a lényeg, a látvány csak másodlagos.
MN: Mozart-dirigensként híresült el, noha az életrajzából lehet tudni, hogy kezdetben a német romantikusokért rajongott.
LL: Kamaszfejjel még valóban a romantika vonzott, különösen Brahms és Chopin. Végtére is abban a korban kell az érzelmeket felfedezni. Artur Schnabel mondását nagyon igaznak érzem: Mozart zenéje túl könnyű a gyerekeknek, de túl nehéz a felnőtteknek. Mozart kétségkívül a megkerülhetetlen hivatkozási pont. Ő emelte a legmagasabb szintre az egyensúlyt az alapok és a forma, az érzelem és a struktúra között. Már-már annyira egyszerű és evidens a zenéje, hogy ezáltal válik rejtélyessé. Nem mintha Brahms "kontrollált" romantikája, különösen a III. szimfónia, amely Beethoven 3. szimfóniájához áll közel, ne lenne nagy kihívás. Nagyon nehéz ritmusok vannak benne. Brahms nyitást hozott a jövő zenéje felé, másfelől folytonosságot jelentett. Ebben a többinél sokkal személyesebb szimfóniájában sok kétely, szenvedés által jut el a szabadságig.
MN: Ön a szabadságát mintha leginkább a tengerentúlon találta volna meg: a legtöbbet New Yorkban koncertezik.
LL: A legfontosabb a zene, a közös zenei nyelv és művészi elképzelés, legyen az bárhol a világon. Tény, hogy az Egyesült Államokban, New Yorkban és mostantól folyamatosan Cincinnatiben tartózkodom a legtöbbet. Nagy áttörést hozott az életembe, amikor 2008-ban a Metropolitan Operában debütáltam a Don Giovannival, majd 2010-ben Ambroise Thomas Hamletjével.
MN: 2002-ben kinevezték a New York-i Mostly Mozart Fesztivál művészeti vezetőjének. Mit kell tudni erről a rendezvényről?
LL: A fesztivál vezetésében Jane Moss-szal, a Lincoln Center művészeti vezetőjével osztozom: Paavo Jarvitól vettem át a stafétabotot, tágabb értelemben pedig olyan elődöktől, mint Leopold Stokowski, Fritz Reiner, Michael Gielen vagy Jesus Lopez-Cobos. Én vagyok a tizenharmadik fesztiváligazgató a Mostly élén. Az ötlet 1966-ban abból az elképzelésből született, hogy a nyári szünetben, míg a Metropolitan Opera zárva tart és a New York-i Filharmonikusok turnéznak, a Lincoln Centerben világszínvonalú koncertekre kerüljön sor. Hatalmas sikerrel ment tavaly Fischer Iván szcenírozott Don Giovannija a Budapesti Fesztiválzenekarral. Régizenei együttesektől Bach-oratóriumokig megannyi zenei ínyencség szerepel a fesztivál műsorán, ami kuriózumnak számít az amerikai közönség számára.
MN: 2013-tól párhuzamosan vezeti majd a Camerata Salzburgot és a Cincinnati Szimfonikus Zenekart.
LL: A Camerata fantasztikus kamaraegyüttes, amely úgy működik, mint a Budapesti Fesztiválzenekar, alkalmi fellépéseknek tesz eleget. A Cincinnati Szimfonikusok a legrégebbi szimfonikus zenekar az Egyesült Államokban. Szerettem volna elmélyíteni a kapcsolatomat egy kiváló együttessel. Az ide-oda utazgatások mellett tábort akartam verni valahol, egy izgalmas városban. Cincinnatiben mellesleg sok német emigráns él. A zenekar központja az Over-the-Rhine negyedben található, amelynek neve tisztelgés a Rajna folyó előtt. A következő évadot a bécsi klasszikusok köré szervezem, emellett lesz francia zenei program orgonistákkal, és a kortárs amerikai repertoár felé is szeretnék nyitni, többek között Arnold Schönberg Egy varsói túlélő című kantátájával. Egy város, egy szimfónia címmel Cincinnatiben a koncertek mellett találkozókat is szerveznek a zenészek és a közönség között. Ebben a városban senki nem érezheti úgy, hogy zene nélkül marad: a szimfonikus zenekar koncertjeit óriásvetítőkön lehet követni az utcán, a börtönökben, a kórházakban.
MN: Lát különbséget az amerikai és az európai közönség zenehallgatási, befogadói szokásaiban?
LL: Amerikában az emberek mosolyognak, és eljárnak a koncertekre. A franciák rosszkedvűen, megszokásból teszik ugyanezt, amúgy pedig kevésbé fogékonyak a komolyzenére. Az amerikai közönség részéről a kíváncsiság és a fogadtatás direkt. Arról nem beszélve, hogy jóval könnyebb kapcsolatot teremteni a mecénásokkal, az adományozókkal, a helyi intézményekkel: kevesebb a hátsó szándék, a sznobizmus, és több a valódi érdeklődés.
