Ám ahogy az évezredforduló 'core-képét felülírta az elburjánzó retró (amelynek ölén még az olyan mamutok is múltat idéznek, mint a Metallica vagy a Sabbath), az A7X is elhagyta a sikító gitárszólókkal tűzdelt, témahalmozásokkal tarkított metalcore/heavy metal hibridet. Az egyik fő dalszerzőjüknek számító The Rev dobos halála után megjelent Nightmare-en pedig már a Metallica- és a Guns N' Roses-hatásokat domborították ki. A Tim Burton-i neogótikus cirkuszhangulat, a nagypublikumot bevonzó giccslírák és a Pantera előtt fejet hajtó groove-os durvulások még színezték az összképet, de a balladákkal túlszórt Nightmare már nem számított olyan bűnös élvezetnek, mint a veszett punk lendületével előadott City Of Evil.
Az új dobossal (Arin Ilejay) készített Hail To The Kinget már egyenesen a tradicionális rock- és metálzene klasszikusának szánták M. Shadowsék. A korábban a műfajhatárok meghágásából játékot űző A7X is az egyszerűsítésben látja a fejlődés lehetőségét, ám a középtempóban gördülő, a szerteágazó témákat visszanyeső új dalok többsége átlagosnak, szürkének bizonyul: a korongnak nincs olyan húzása, mint a gömbölyded, fesztelenül odacseszős riffekkel kidekorált Fekete Albumnak a Metallicától. Pedig az A7X direktben idézi-nyúlja a nagyokat: a Shepherd Of Fire a banda Enter Sandmanje, a This Means War a Sad But True-ja, - s ezt a vonalat továbbszőve - a Hail To The King a Thunderstruckja. A középszeren tartott utánérzések mellé azért kanyarítanak jó pár tisztes dalt is, ám hiába üt a tömör, gunsos Doing Time, a lágyan ívelt refrénre kihegyezett Coming Home vagy a Nightmare (ál)kísérteties világába illeszkedő Planets, egy Almost Easy szintű sláger sem fúrta fel magát a lemezre. A lecsupaszított számokat is gyakran túlhúzzák, és a hangszeresek közül is csak Synyster Gates brillírozik, ha Hetfield-riffek helyett leteker egy gitárszólót - de Ilejay játéka még AC/DC-sztenderd szerint is jellegtelen marad. A tobzódó, szertelen A7X-világ végleg megfakult: az ezerszínű City Of Evil szerzői elfelejtették, hogy az ezredforduló után új klasszikusok nem a 80-as, 90-es évekre szimplán visszakacsintó, hanem a régi hatásokat újszerűen egymás mellé pakoló zenék közül kerülhetnek ki.
Warner, 2013
